A magyarkanizsai Tisza-szakaszon levő helyet már tavaly kiválasztottam, néhányszor horgásztam is ott, de mivel késő őszre járt, már nem aknázhattam ki igazából. Fogtam ugyan néhány szép halat, ezért sejtettem, jó helyen keresgélek. Az idén már tudatosan szórtam a kukoricát a sűrű akadók közötti néhány négyzetméternyi szabad területre. Hogy mennyi ott a fa, arról a vízből kikandikáló ágak is árulkodnak; mögöttük meredek part; alatta mélyülő a víz; kemény, agyagos talaj, helyenként kukoricamarasztaló kisebb gödrökkel. A parttól mintegy 15 méternyire a medertörés küszöbén kötöttem le a csónakot, itt a víz mélysége 4,5–5 méter. Az idei horgászást tehát jelentős adatkészlettel kezdtem, a sodrás alapján tudtam, hova kell a kukoricát szórni, és hova küldeni a horgot.
Két nap etetés után már elkezdtem horgászni, annak ellenére, hogy nem vártam kapást. Ezért igencsak meglepődtem, amikor egy három és feles ponty futott be, de még jobban bő húsz perc múlva, amikor kilenckilós tükröst szákoltam. Bár másnap és harmadnap is szép pontyokat fogtam, az igazi boldogságot a negyedik nap hozta: megfogtam eddigi legnagyobb pontyomat.
Délután indultam vízre – mindig ekkor etetek, és fontosnak tartom betartani az időpontot –, hat óra körül értem a helyszínre, néhány marék kukoricát szórtam, felcsaliztam, és már repült is a szerelék. Egyórányi horgászás után elcsíptem egy ötös nyurgát, és reméltem, hogy megismétlődik a kezdőnap, amikor a kisebbet nagy követte. Ennek reményében még néhány marék tengerit küldtem a folyóba, és vártam.
Negyed kilencre járhatott, amikor óvatos kapást észleltem. Ráérősen leült a spicc, és úgy is maradt. Megmarkoltam a botvéget… Kezdetben nem tudtam eldönteni, mekkora a hal, mert nem harcolt, csupán lomhán közelített néhány métert, és csak ezután indult be. Ekkor már éreztem, hogy nagy. A sok akadó miatt nem lehet lágyan fárasztani, az ilyen helyeken meg kell verekedni a hallal. Ha engedek neki, elveszítem. Talán öt perc telt el – ki az, aki ilyenkor az órát nézi!? –, amikor először megmutatkozott, de azonnal alá is bukott. Tudtam, hogy már fárad, és csak a felső vízrétegben úszkál, így bekeményítettem a féket, nehogy eltávolodjon. Sikerült ismét felhoznom, pipált néhányat, és akkor már tudtam, hogy az enyém lesz. Csak amikor a szákba tettem, majd beemelten a csónakba, akkor láttam, mekkora. Gyönyörű pikkelyes volt, nemigen mertem saccolni, csupán reméltem, megüti a tízet. Aztán kiderült, 48 dekával több az általam álomhatárnak tartottnál.
Műhelytitok nincs. 2,4-es, 30–60-as dobósúlyú üvegszálas botok, 40-es orsók, 0,25-ös fonott zsinór; etetőkosár, alatta gyorskapocs eltartó gumival és 10–15 centis előke; 6-os hosszú szárú bojlis horog hajszálelőkéjén 2–3 szem vegyesillatú kukorica.
Két nap etetés után már elkezdtem horgászni, annak ellenére, hogy nem vártam kapást. Ezért igencsak meglepődtem, amikor egy három és feles ponty futott be, de még jobban bő húsz perc múlva, amikor kilenckilós tükröst szákoltam. Bár másnap és harmadnap is szép pontyokat fogtam, az igazi boldogságot a negyedik nap hozta: megfogtam eddigi legnagyobb pontyomat.
Délután indultam vízre – mindig ekkor etetek, és fontosnak tartom betartani az időpontot –, hat óra körül értem a helyszínre, néhány marék kukoricát szórtam, felcsaliztam, és már repült is a szerelék. Egyórányi horgászás után elcsíptem egy ötös nyurgát, és reméltem, hogy megismétlődik a kezdőnap, amikor a kisebbet nagy követte. Ennek reményében még néhány marék tengerit küldtem a folyóba, és vártam.
Negyed kilencre járhatott, amikor óvatos kapást észleltem. Ráérősen leült a spicc, és úgy is maradt. Megmarkoltam a botvéget… Kezdetben nem tudtam eldönteni, mekkora a hal, mert nem harcolt, csupán lomhán közelített néhány métert, és csak ezután indult be. Ekkor már éreztem, hogy nagy. A sok akadó miatt nem lehet lágyan fárasztani, az ilyen helyeken meg kell verekedni a hallal. Ha engedek neki, elveszítem. Talán öt perc telt el – ki az, aki ilyenkor az órát nézi!? –, amikor először megmutatkozott, de azonnal alá is bukott. Tudtam, hogy már fárad, és csak a felső vízrétegben úszkál, így bekeményítettem a féket, nehogy eltávolodjon. Sikerült ismét felhoznom, pipált néhányat, és akkor már tudtam, hogy az enyém lesz. Csak amikor a szákba tettem, majd beemelten a csónakba, akkor láttam, mekkora. Gyönyörű pikkelyes volt, nemigen mertem saccolni, csupán reméltem, megüti a tízet. Aztán kiderült, 48 dekával több az általam álomhatárnak tartottnál.
Műhelytitok nincs. 2,4-es, 30–60-as dobósúlyú üvegszálas botok, 40-es orsók, 0,25-ös fonott zsinór; etetőkosár, alatta gyorskapocs eltartó gumival és 10–15 centis előke; 6-os hosszú szárú bojlis horog hajszálelőkéjén 2–3 szem vegyesillatú kukorica.
