Amikor a víz az úr

A szélsőséges időjárás és a természeti csapások sújtotta korunkban egyre inkább elhatalmasodik sokunkban a félelem, hogy világméretű kataklizma küszöbén állunk, amelyből félő, hogy az emberiség vesztesen kerül majd ki. Ha ugyan lesz, aki kilábal belőle, és marad lakható bolygó, ahol folytatható vagy újrakezdhető az élet. Habár a klímaszakértők már évtizedek óta kongatják a vészharangot, földünk lakossága mintha vajmi keveset törődne a környezet és erőforrások megóvásával, szennyezzük, irtjuk és kiraboljuk a földet, felperzselünk magunk körül mindent, afféle „utánunk a vízözön” magatartással. Pedig a vízözön talán nem is csak szimbolikus utalás valami végzetesre, hanem valószínű kimenetele lehet az emberi rombolásnak és tombolásnak, hiszen lokális szinten bolygónk több pontján már megtapasztalhatták sokszor és sokan a megáradt víz erejét.

Az özönvíz és a vele járó pusztulás nyilván nem véletlenül vált a Biblia egyik alapmotívumává, és hasonlóképpen megtalálható különböző népek teremtésmítoszaiban is, amelyekben közös elem, hogy a víz elmossa a bűnös világot, ezáltal megteremtve a feltételeket valami újnak.

Mindössze néhány kiválasztott érdemesül rá, hogy továbbvigye az életet, és tiszta lappal folytathassa a nép, a civilizáció, az emberiség történelmét. Ezekben a történetekben mindig ott a remény, az újrakezdés lehetősége, hogy az ember, tanulva a múlt hibáiból, felelősebben, nemesebben vág neki ismét, erkölcsileg-szellemileg feljebb jutva elődjeinél. Igen ám, de mi történik akkor, ha az emberi faj eljátssza az összes lehetőségét, és már nem maradnak kiválasztottak sem, a bolygónk pedig nélkülünk kering tovább az űrben? Milyen lenne ez az emberek utáni világ?

Ezekkel a kérdésekkel foglalkozik Gints Zilbalodis lett filmrendező Áradás (Straume) című animációs filmjében, amely témaválasztásának és kivitelezésének köszönhetően olyan figyelemre méltó alkotássá sikeredett, amely díjak özönét eredményezte, és remélhetőleg sokakat elgondolkodtat földünk állapotával és az emberiség várható jövőjével kapcsolatban. A szűk másfél órás film ráadásul nem szavakkal kívánja jobb belátásra bírni nézőit, hanem a képek és a zene erejével mesél egy olyan világról, amelyben az emberiségnek már csupán a nyomai maradtak: elhagyott épületek, szobrok, elvadult városok, kallódó használati tárgyak, letűnt kultúrák maradványai. Ezt a posztapokaliptikus világot a növények és az állatok lakják be békés, szinte paradicsomi harmóniában, ám e világra szökőár zúdul a film nyitójelenetében, és a víz a továbbiakban módszeresen elnyel mindent, amerre elhalad. A hullámok mindenfélét sodornak magukkal, gazdátlan csónakokat is, ezáltal néhány állatnak sikerül e lélekvesztőkbe felkapaszkodva sodródni az árral, tűrve az időjárás szeszélyeit. Így keveredik egy viharvert vitorlás fedélzetére a film néhány hőse: egy félős macska, egy játékos labrador, egy barátságos kapibara, azaz vízidisznó, egy kleptomániás gyűrűsfarkú maki és egy kimért, ugyanakkor önfeláldozó kígyászkeselyű, hogy a sorsközösségen osztozva, egymást kiismerve-segítve megpróbálják túlélni az áradást.

Az eseményeket az állatok szemszögéből láttatja a rendező, és nincs narrátor, aki útba igazítást adhatna, hogy pontosan hol és mikor játszódik a történet, vajon mi vezetett a szökőárhoz, és egyáltalán: az árvizet megelőzte-e korábban valami hasonló, ami az emberiség eltűnését eredményezhette. Történetünkben mindezen információk nem fontosak, csupán a jelen van, amelyben állatok maroknyi csapata harcol a túlélésért, és alkalmi útitársakból lassanként összetartó csapattá szerveződnek, hiszen az empátia és az összetartás a túlélésük záloga. A rendező remek érzékkel ábrázolja őket olyanoknak, amilyenek: egyszerű állatoknak, akik nem beszélnek vagy gondolkodnak emberként, nem viselkednek úgy, mintha azok lennének, nem is énekelnek és táncolnak, ahogyan a hollywoodi szuperprodukciókban szokás. Ehelyett nyervognak, ugatnak, röfögnek, makognak, vijjognak, miként a természetben élő társaik, és testbeszédük, viselkedésük segít megérteni őket. Amit a gesztusaik nem mondhatnak el, azt érzékelteti a film szuggesztív zenéje, így párbeszéd és narráció híján is követhető a cselekmény, a néző pedig a képi utalások értelmezésével részesévé válik az eseményeknek.

Ahogyan a víz árja hömpölyög, úgy követik egymást a filmbéli események, hiszen a vitorlás folytonos mozgásban van. Kezdetben egy elárasztott erdőn, majd emberi territóriumokon, később trópusinak tűnő tájon át vezet a hősök útja, egészen a nyílt vízig, ahol eső és zivatar nehezíti a továbbjutást, sőt egy óriási cet is felbukkan, amely inkább nevezhető mitikus teremtménynek, mintsem valódi bálnának, és valamiképpen az „égiekhez” is köze lehet, hiszen akkor tűnik fel, amikor a szükség úgy hozza, segíti, terelgeti a bajbajutottakat. A kígyászkeselyű sem tűnik egyszerű madárnak, a karaktere rejtélyes és misztikus, Miyazaki Hayao mágikus világa felé tágítja ki az animáció kereteit. Az Áradás emellett bővelkedik szimbólumokban, amelyek egyaránt elvezetnek vallási és mitikus allúziók irányába, de felfejtésük nélkül is remekül működik az alkotás: szájbarágás nélkül adja tovább üzenetét, amelyet értelmezni tudnak nemcsak a felnőttek, hanem a gyerekek is.
A nonverbális jelleg mellett a film másik nagy erőssége a rendhagyó látványvilága. Aprólékosan kidolgozott háttér előtt tűnnek fel a grafikailag kevésbé kimunkált szereplők, de éppen az elnagyoltságukban rejlik a bájuk, tökéletesen megrajzolt bunda helyett így a magatartásukra, a mimikájukra terelődik a hangsúly, csodálhatjuk természetes viselkedésüket. Ez a magatartás az alkotásban rejlő humor forrása is, hiszen az állatok ösztönösen próbálnak alkalmazkodni a megváltozott élethelyzethez, miközben képtelenek levetkezni szokásaikat: a kapibara a legváratlanabb helyzetekben dől el szundikálni, a kutya ráveti magát mindenre, amiben szórakozást sejt, a cica kedvenc játéka a maki hintázó farka, és egy csorba tükör érdekes felfedezésekhez vezethet. 

Ám nem csak a tükör vetíti vissza ezt a magából kifordult világot, a víz is tükör, amelynek mélye egyszerre rejtélyes és varázslatos. A víz, ami az élet forrása, de haragvó, pusztító erő is egyben. A megzabolázhatatlan természet szimbóluma, amely nem igázható le, legfeljebb tisztelni lehet, és valamelyest kiismerhető. Miként a filmbéli macska, aki kezdeti víziszonyát olyképpen tudja levetkezni, hogy megtanul ügyesen úszni, merülni, halászni a vízben. Nem is tehet mást, hisz folyton a vízbe pottyan, és kénytelen feltalálni magát a túlélés érdekében. Az efféle alkalmazkodás mellett összetartásra is szüksége van a kis csapatnak, hiszen legyenek bár sokfélék, együttesen juthatnak csak előre, így válhatnak az új világ benépesítőivé.

Az ember nélküli, vagy ember utáni világ lám, működhet, hiszen a természet képes a megújulásra, és az élet utat tör magának. A letűnt korok maradványai arra emlékeztetnek bennünket, hogy milyen sérülékeny a földi ökoszisztéma, és nem lehet büntetlenül károsítani. Amiket pedig az emberi tudás és nagyság letéteményeseinek érzünk, nem többek faragott képmásoknál, elkopó épületeknél, céltalan használati tárgyaknál, amelyeket szétforgácsol az idő. Elgondolkodtató és torokszorító vélekedés ez – tanácsos rajta elmerengeni, miközben az Áradás nézőiként sodródunk az árral, és végig követjük ezt a meditatív és magával ragadó Odüsszeiát.