Nemrég, amikor elmeséltem egy ismerős szülőnek, hogy gyereklapokat szerkesztek, bűnbánó mosollyal vallotta be: „Az én gyerekem nem nagyon olvas... legalábbis nem úgy, ahogy én annak idején.” Hát, megnyugtattam: az enyém se. Sőt a legkiábrándítóbb tény az, hogy mi, szülők sem olvasunk már úgy, ahogy régen.
Volt idő, amikor a mostani szülők még olvastak. Igaz, átestek a kötelezők kényszerélvezetén, mint a Tüskevár vagy a Légy jó mindhalálig, de mellette ott voltak a pöttyös és csíkos könyvek is, amiket szívesen vettek kézbe.
A gyerekek többsége ma úgy tekint a könyvre, mint a spenótra: tudják, hogy „egészséges”, de egy falat is sok belőle. A szülők pedig a homlokukat ráncolják – miközben épp valamelyik közösségi oldalon azt keresik, hogyan lehet három hozzávalóból epertortát sütni.
Hogy is van ez? Azt várjuk el a gyerektől, hogy napi fél órát olvasson, miközben a szülők többsége csak ritkán, vagy csak akkor vesz kézbe könyvet, amikor a tévé távirányítójában lemerült az elem. Este már nincs meseolvasás – csak rajzfilm az internetről. Reggel nincs regény – csak hírfogyasztás az okostelefonon, kávéfőzés közben.
Az oktatási rendszer sem az olvasás szeretetét hivatott feltámasztani. Ahelyett, hogy hagynánk a gyereket beleszeretni a történetekbe, karakterekbe, mostanra minden könyv egy boncasztallá vált. „Határozd meg a metaforát a szövegben, különböztesd meg a szó szerinti és átvitt jelentést.” Persze! Mi sem könnyebb egy tízévesnek!
Hol marad a nevetés? Hol van az az érzés, hogy muszáj megtudni, mi lesz a végén a hétfejű hercegnővel, vagy hogy ki menti meg az aranyhajú sárkányt? Sehol. Mert a tananyag szerint a könyv nem mese, hanem kihívás. Nem kaland, hanem „fejlesztési cél”.
A tanárok sincsenek könnyű helyzetben. Sokszor nem tehetik meg, hogy egyszerűen csak felolvassanak egy részletet az órán – pedig lehet, hogy ez keltené fel néhány gyerek érdeklődését. Ehelyett sietni kell a tananyaggal, haladni a tanterv szerint. Így marad a jól ismert kérdés: „Mit gondolt a szerző ezzel a bekezdéssel?” Őszintén? Néha talán semmit.
Nem csodálkozhatunk, hogy a gyerek nem olvas, ha a könyv nálunk sokszor csak egy poros emlék a polcon, amit ugyan megfogunk, de igazán sosem nyitunk ki, nem merülünk már el benne – esetleg néha felidézzük, hogy valamikor olvastuk, de már túl messze van tőlünk az az időszak.
A gyerek figyelme azonban teljesen felénk irányul, minket pásztáz. Sajnos, legtöbbször azt látja, hogy amikor anya „olvas”, az azt jelenti, hogy kommenteket görget egy Facebook-csoportban. Hogy amikor apa „olvas”, az úgy néz ki, hogy átnézi a sporteredmények táblázatát. Akkor minek törje magát? Szóval, miközben azon bosszankodunk, hogy a gyerek csak a telefonját nyomkodja, talán nem árt észrevenni, hogy mi sem épp a könyv fölött görnyedünk esténként.
Az olvasás iránti szeretet ritkán születik meg ott, ahol csak elvárásként jelenik meg – sokkal inkább ott, ahol természetes része a mindennapoknak.
A gyerekek érzik ezt. Nem buták, csak megtanulták, hogy amit elemezni kell, azt nem lehet igazán élvezni. A varázslat pedig nehezen működik, ha már előre tudniuk kell, hogyan működik a trükk. Az elemzésben az áll: hétfejű hercegnő nem is létezik, csak sárkány.
Nyitókép: Pixabay
