2024. július 13., szombat
RÚZSFOLT

A bennünk lakó királylány

Gyerekkoromban szinte minden kislány királykisasszonynak öltözött az óvodai és iskolai jelmezbálon, s arra a kérdésre, hogy „Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?” hasonlóképpen válaszolt mindegyikünk. A királykisasszonyság vonzó távlatnak tűnt, hiszen a népmesékből jól tudtuk: egy királylánynak annyi dolga van csak, hogy szépen kicicomázza magát, csodás ruhába bújjék, és élvezze a palota kényelmét, a szolgák hajbókolását. Eladósorba kerülve pedig várja a fehér lovon érkező szőke herceget, aki rettenthetetlen, ravasz és kitartó, elannyira, hogy az égbe, a pokolba, de még a tenger fenekére is képes lemenni szíve választottja kegyeiért, meg a vele járó fele királyságért.

Abba nyilván egyikünk sem gondolt bele, hogy a királykisasszony-lét tartogat kellemetlenségeket is: hiszen elrabolhatja például egy hétfejű sárkány, akinek Óperencián túli várában senyvedhet a magányos leányzó élete végéig, vagy legalábbis addig, amíg valaki ki nem szabadítja. Aztán átok meg rontás is megkeserítheti a királylányok életét, hiszen gonosz és irigy boszorkányok előszeretettel varázsolnak el világszép kisasszonyokat, akik attól fogva kénytelenek például hattyú, vagy akár kevésbé kecses madár képében várni a megváltó varázslatot. Ráadásul a királykisasszonyokat rendszerint senki sem kérdezi, hogy szeretne-e a vörös vitéz, a legkisebb királyfi vagy a szegénylegény arája lenni, ha az kiállja a kiszabott próbákat, mese nincs: boldogan lehet az újdonsült férjjel élni, míg meg nem kell halni.

A népmesékben, ha olyan kivételes helyzetbe került egy-egy királylány, hogy édesapja, az öreg király helyett ő maga szabhatta meg a próbatétel feltételeit, nem csoda, hogy lehetetlennél lehetetlenebb feladatokat eszelt ki a kezére pályázók számára, hiszen legalább ekkor kiélhette a fantáziáját, és befolyásolhatta (leginkább akadályozta) a hozzá méltatlan kérők nősülési esélyeit. Azon ritka esetekben pedig, amikor a királylány valamilyen különleges képességgel rendelkezett, megtehette, hogy a próbatételek révén csakis azt emelje maga mellé a trónra, aki emberségben, bátorságban, kitartásban méltónak bizonyult rá. Ilyen öntudatos karakter a népmesék „mindent látó királylánya”, aki előtt az egész birodalomban nincs titok, hiszen képes még a vizek mélyének, a köveknek, a fáknak és az égitesteknek a rejtelmeit is kifürkészni. Ő egyszerűnek tűnő feltételt szab a kérőinek: bújjanak el úgy, hogy ne találjon rájuk, ám akire rálel, az a halál fia. Lehulló fejek sokasága igazolja, hogy nem is olyan egyszerű ezt a próbát kiállni, a „mindentudással” emelkedni egy szintre, vagy legalábbis kicselezni a „mindentlátó” éberségét.

Ezt a népmesét alkalmazta színpadra Gimesi Dóra Mindentlátó királylány című mesejátékában, amelyet 2009-ben mutatott be a Szabadkai Gyermekszínház, s tart azóta is repertoáron. Az elmúlt tizenöt év alatt egyszer sem láttam ezt az előadást, bár sokan ajánlották, hogy figyelemre méltó darab, néhány napja viszont sikerült jegyet szerezni rá. Nagy várakozással ültem be a nézőtérre, hiszen a szerzőről köztudott, hogy jó tollú író és dramaturg, és érdekelt, vajon ő hogyan hozta közelebb napjaink közönségéhez ezt a népmesét, sikerült-e aktualizálnia a „királylányos életérzést”.

Alig hogy elkezdődött az előadás, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Gimesi Dóra nemcsak, hogy a „királylányos életérzést” értékelte újra, hanem a többi mesebeli szerepet is. Az öreg király és királyné civódó, csüggedt páros, akik belefáradtak öntudatos, beképzelt és akarnok leányuk hisztijébe, aki ráadásul minden titkok tudója, tehát még a szülei szívébe is belelát, és hatalmával előszeretettel él vissza. Ők bárkihez feleségül adnák lányukat, csak szabadulhassanak tőle, kapóra jön hát a méla és mulyának tűnő kondásfiú, akit sikerül rábeszélniük a próbatételre, bár ő kezdetben jobban félti a fejét annál, semhogy kockára tegye egy fele királyságért és a hóbortos, szadista királylány kezéért. A leány ugyanis előszeretettel végezteti ki felsült kérőit, a bepalizott kondásfiú éppen a századik jelölt a bitóra. A kondás tehát leginkább a bőrét mentené, e célból udvarolgat a királylánynak, hátha ily módon kijuthat a slamasztikából, hiszen nyilvánvaló: varázslatos segítségek ide vagy oda, képtelen teljesíteni a kiszabott feladatot, más eszközhöz kell hát folyamodnia, ha kedves az élete. A királylány pedig… nos, ő csinos ugyan és szép is, de olyan borzasztó természetű, hogy kondásfiú legyen a talpán, aki elviseli a szeszélyeit, és megpróbálja „megszelídíteni”. Ez a királylány pedig, szerelem ide vagy oda, a hatalmáról képtelen lemondani, férjhez menni is csak olyan feltétellel hajlandó, ha azontúl is minden úgy lesz, ahogy ő akarja.

Elgondolkodtató és ismerős ez a fejére állított világkép a gyerekük akaratosságától rettegő, tehetetlen szülőkről, a céltalanul lébecoló, kicsit sem hősies fiatal férfiakról, és az akarnok, öntudatos hajadonokról, akik ha módjukban áll, előszeretettel élnek vissza hatalmukkal. Gimesi Dóra e mesejátékban arra kérdez rá, hogy napjainkban vajon érvényesek-e még a jól ismert, népmesei szerepek, motivációk? Vágyott cél lehet-e egy nő kezére méltóvá válni, netán szelíd beletörődéssel várni, hogy a sorsunkról mások döntsenek? Hajlandóak-e az emberek „beavatásokon”, azaz lelki-szellemi változásokon, akár önfeladásokon is átmenni, hogy erkölcsileg, emberileg jobbá váljanak? S a mai nők lelkében vajon szunnyadnak-e még királylányok, és ha igen, mifélék?

A válaszok nyilván sokfélék lehetnek, hiszen társadalmunk már jócskán eltér a mesék társadalmától, s a népmesékbe rejtett bölcsesség, értékrend és tudás átmentése nem magától értetődő. Az alkalmazásukról nem is beszélve.
 

Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)