2024. április 20., szombat

Lakodalom volt a mi utcánkban (is)

Javában tart a vénasszonyok nyara, amikor még gyönyörűen süt a nap, ám a sugarai már nem annyira erősek, ezért sokan időzítik ilyenkorra az esküvőjüket. Valljuk be, egy őszi menyegzőnek megvannak a maga előnyei, például több szabad időpont és helyszín közül lehet válogatni, mint nyáron, sokkal jobban ráérnek az esküvőszervezők, a vőfélyek, a fodrászok, a sminkesek, a zenészek, az évszak adta lehetőségeket ki lehet használni a menyasszonyi ruha és csokor, a dekoráció, sőt a teríték kiválasztásánál is, hiszen olyan ételeket is be lehet építeni a menüsorba, amelyek egyébként nem tűrik jól a meleget – tudvalevő, hogy 40 fokban nemcsak a vendégek kapnak hőgutát, hanem az ételek is.

Valószínűleg ilyen megfontolásból választotta a szomszédlány is szeptember első szombatját házasságkötésre, amiben nem is lenne semmi meglepő, ha a lakásukban, és nem az épületünk előtt felállított kisebb sátor alatt (vagy nevezzük inkább baldachinnak) fogadták volna a vendégeiket. Annak rendje és módja szerint gyülekeztek a meghívottak, majd megérkezett a két harmonikás úriember is, így a vőlegény küldöttségét már zenei kísérettel és hangos kurjongatások közepette várták be. Az itteni szokásokhoz híven fehér lepellel feldíszített fiatalemberek felmentek az emeletre, kikérték a menyasszonyt, aki aztán legalább másfél órát mulatott a szüleivel, az anyós- és apósjelölttel, sógorral és a násznéppel az erkélyünk alatt, miközben a szomszédok a környező padokat elfoglalva szemrebbenés nélkül kísérték az eseményeket. Természetesen mi is kémkedtünk a függöny mögül, sőt még paparazzi-fotókat is készítettem, hiszen ilyen látványban még sohasem volt részünk, mármint, hogy a lakónegyedben felállított sátorban a szemünk láttára zajlik a lakodalom.

Aztán szépen fogták magukat, és elmentek megesküdni. Mi meg itt maradtunk a ránk zúdult nagy csendben, és mire felocsúdtunk, jöttek a sátorért, az asztalokért és a díszítésért az esküvőszervező emberei. Tíz perc alatt, gyakorlott mozdulatokkal összecsukták a baldachint, akár egy napernyőt, lemeztelenítették a kis kerek asztalokat, leszedték a bejárat körüli fehér virágokat és a hatalmas szívet, bepakolták a kombijukba, és ahogy jöttek, úgy el is mentek. Mi meg csak pislogtunk, és nem hittünk a szemünknek.

Néhány nap múlva ugyanez megismétlődött egy másik városrészben, azzal a különbséggel, hogy ott egy szintetizátor szolgáltatta a talpalávalót, ráadásul kihangosítással, és a vendégek helyet is foglalhattak, nem kellett végigácsorogni a 2-3 órát az indulásig. Némi harapnivaló és bőséges italkínálat ott is a vendégek rendelkezésére állt.

A közösségi oldalon megosztott képekhez többen is hozzászóltak, egyesek helyeselték ezt az új módit, mások kikérték maguknak ezt a fajta szabadtéri ünneplést. Mint mondták, ami falun elfogadott és megszokott, az nem azt jelenti, hogy a városban is az, mi több, elméletileg tilos, hiszen bejelentés és engedély szükséges hozzá. Másrészt, miért kellene a környék összes lakójának hallgatnia a kurjongatásokat? Megvan annak a helye és módja, az épületek előtti játszóterek és udvarok semmiképpen sem arra valók.

Csakugyan nem, de ha civilizált keretek között marad a mulatozás, nem lövöldöznek vaktában, a részegek nem inzultálják a lakókat, akkor azt a néhány órát ki lehet bírni. Ráadásul, ha még sós pogácsával és itókával is körbekínálják a bámészkodókat, akkor nem lesz senkinek ellenvetése.