Fényáradatban úszik a város. Újévi díszek mindenhol, már november óta izzanak a lámpácskák, villognak a kirakatok, karácsonyfa virít a bevásárlóközpontokban.
2025. június 8., vasárnap
Rúzsfolt
Másfél év után most már talán azt mondhatjuk, hogy számunkra véget ért a felújítás, a helyükre kerültek a hőn áhított, saját tervezésű bútorok, amelyek méretre készültek egy olyan asztalos keze által, akinek rengeteg megrendelése lévén elhúzódtak a munkálatok. De kivártuk, és nem bántuk meg, hogy tavaly június óta dobozokkal körülvéve éltük a mindennapjainkat.
Többnyire az foglalkoztat, ha fodrászhoz, manikűröshöz vagy fogorvoshoz megyek, hogy milyen kihívásokkal jár naponta emberekkel foglalkozni, eleget tenni a különféle kívánságaiknak, ráérezni arra, hogy melyik vendégnek mi felel meg, egész nap fizikai – s olykor szellemi – kontaktusban lenni rengeteg különböző emberrel. Sokszor, sok helyen felteszem ugyanazokat a kérdéseket.
Nagyon sok változás volt nálunk az elmúlt hónapokban. Az egyik legnagyobb, hogy a kisebbik lányunk is iskolába indult, ami újabb változásokat hozott magával.
Olvasom egy csokoládéról szóló cikkben, hogy az emberek szeretnek a csokoládéról olvasni. Meg is mosolyogtat a kijelentés, hiszen jómagam is a csábító csokiszeleteket ábrázoló fotóillusztrációnak estem áldozatául, és telepedtem le ebéd után elolvasni a képhez tartozó szöveget.
Mindannyiunk gyerekkorában voltak olyan „nemszeretem” ételek, amelyeket egy istenért se lehetett belénk diktálni, vagy ha zsarolással („kapsz egy rúd csokit, ha megeszed”), nemritkán drákói szigorral (akarom mondani, fakanál kíséretében) mégis sikerült, annak nemritkán öklendezés, ennek következtében még nagyobb utálat lett az eredménye. Számomra az első számú közellenség a spenót volt tükörtojással – bundás kenyérrel még valahogy kimártogattam a tányérom alján szétkenegetett zöld maszlagot –, ezt követte a pörkölt tea – szerencsére, miután...