Gyerekkoromban, a hetvenes-nyolcvanas években, az indián-, s úgy általában a vadnyugati történetek jelentős mértékben részét képezték irodalmi-, képregény- és filmélményeinknek, s ily módon szocializálódásunknak is: többek között J. F. Cooper Nagy indiánkönyve, a Winnetou-történetek, a Talpraesett Tom képregénysorozat, aztán a számos szerb(horvát) nyelvű képregény, amelyek a néhai Jugoszláviában kultuszstátust élveztek, és természetesen a westernfilmek, amelyeket nagy előszeretettel vetítettek a mozikban és sugároztak a televízióban. Nem csoda, hogy játékainkban is sokszor visszaköszönt a vadnyugat. Emlékszem, önfeledten tudtam játszani nagyszüleim hatalmas kertjében, ami nekem akkoriban maga volt a Little Bighorn: tollal a hajamban, Ülő Bika törzsfőnök elképzelt hangját utánozva rikoltoztam az öreg birsen, és lőttem ki a láthatatlan sápadtarcú ellenségre faíjamból a nádból készült nyílvesszőket, majd a szilvafa után maradt tuskóra ugorva, kalapot nyomtam a fejembe, és játékpisztolyommal – akárcsak Caster alezredes – a fa lombjára tüzeltem. Télidőben száz meg száz cowboy és indián műanyagfigurámmal játszottam a szobában. Papír, olló és ragasztó segítségével az indiánok részére vigvamokat készítettem, kockából pedig erődítményt a kék katonáknak. Amint megvoltam, kezdődhetett a bonyodalom, amelynek sohasem tudtam előre a végkimenetelét, mert az életszerű történet mindig menet közben alakult. Mint egy regény, vagy novella. Beleszülettünk az indiánmítoszba, és ezek a történetek, sematikusságuk ellenére, ismereteket továbbítottak, fejlesztették fantáziavilágunkat, nem utolsósorban: erkölcsi tartásra neveltek.
Rövid történetem akár magyarázatul is szolgálhat a Jász Attila – Csendes Toll Bölénytakaró című kötetében olvasható felvetésre: „hogyan lehet – vagy lesz – valakiből indián Közép-Kelet-Európában”. Fontos ehhez azonban azonnal hozzátenni, hogy nem az indiánokat idéző játékok, hanem az időtöltés módja alakít valakit indiánná: a korai gyerekkortól jellemző befelé fordulás, a könyvek, filmek, képregények révén kitáruló világ, a folyamatos merengés, a gyakori egyedüllét, a gyerek számára hatalmasnak tűnő kertnek köszönhetően közvetlen közelről megtapasztalt természetközeliség, ami a Bölénytakaró hősét (is) jellemzi. Az indiánná válással egyaránt fontos, mit jelent indiánnak lenni, meghatározni, hogy a közép-kelet-európai indiánt mi különbözteti meg a körülötte élő sápadtarcúaktól. Ilyen tekintetben az indiánlét kiváló metafora a szellemi kívülállóság megfogalmazására. Az indián meg nem értett különc, „makacs jószág”, akit az életben a szabadságvágya hajtja. Nem hódol be a társadalom diktálta viselkedési formának, a politikai propagandának, a folyamatos fogyasztásra ösztönző reklámiparnak. Ehelyett inkább álmodozik és meditál. Az indiánok lassan fedezik fel magukban az indiánlétet, amiből kifolyólag nem ritkán önkéntes rezervátumba vonulnak, s rokonlelkekként ismerik fel egymást: „ahhoz meg kéne erőszakolnod magad, / hogy a benned lévő szemlélődő égi lényt / egy kicsit földibbé alakítsad, // amit meg nem szívesen tennél meg / ennyi idős korodban, / így aztán nem könnyű a világnak veled, / benne az emberi lényeknek, // de néhány hasonszőrű indián testvér felismeri / a rokon lelket benned, / és a felismerés pillanatnyi öröme / elviselhetőbbé teszi ezt a létküzdelmet”.
A kötet boncolgatása előtt fontos tisztázni a szerzőiséget. A Bölénytakaró fülszövege szerint Csendes Toll Jász Attila nélkülözhetetlen társa, aki mindig a nyomában van, a hátlapon olvasható rövid ismertető pedig arról árulkodik, hogy „egy fiktív és egy valódi félből álló szerzőpáros meséli el versláncolatában, mit jelent indiánná válni a 20–21. században, Magyarországon”. Ez a magyarázat azért némi kiegészítésre szorul. Jász Attila 2012-ben jelentette meg Csendes Toll élete című (ál)naplószerű füves könyvét, amelyben a tatai Új Forrás irodalmi folyóirat főszerkesztője egy vidéki indián költő bőrébe bújva vall életéről és családjáról, közéleti és politikai eseményekről, irodalomról és kultúráról, aggályairól és meggyőződéséről. A könyv szerint Csendes Toll korunk és térségünk indiánja. Szellemi rezervátumba taszított egyed, aki a Nagy Szellem által megáldott ősi kultúrát és emberiességét szeretné megőrizni, és továbbadni felebarátainak a sápadtarcúak révén napról napra szörnyűbb méreteket öltő elbutítás közepette. Innen megtudjuk, hogy a költő szükségszerűen indián. Rég elveszítette vadászterületét, és rezervátumba szorult. A sápadtarcúak nem értik nyelvét, törekvéseit, küzdelmét. Nem érdekli őket a Nagy Szellem szavai, üzenetei, intelmei, az indiánra csak mutatóban van szükségük! A főhős beszélő neve több értelmezéssel bír. CsT bevallottan Cseh Tamás nevét (is) rejti, amit azért fontos megemlíteni, mert a zenész-énekes önmeghatározásában jelentős szerepet játszott a szellemi vonatkozásban értelmezett indiánsors (Hadiösvény címmel írt regényt, és válogatást készített indián mesékből). A toll egyszerre utal a természettel összhangban levő indiánlétre, az ég és föld között száguldó madár szabadságára, és a természetet és szabadságot intellektuálisan megragadni igyekvő íróember hitvallására. A csendes JA emberi magatartását tükrözi, amit a Csendes Toll életében is tetten érhető zen, álom, meditáció, líraiság, rövid formák, jazz, költői filmek iránti vonzalom jellemez.
Az elmondottak a Bölénytakaró hősére is vonatkoznak. Narratív költészetében Jász Attila immár fiktív énjével kiegészülve egy nevelődési történetet mesél el az indiánná válás öntudatlan folyamatáról, ami akkor következik be, ha valaki összes erőfeszítése ellenére sem tud teljes mértékben beilleszkedni a sápadtarcúak képmutató világába. Izgalmas a kötet szerkezete, a költő egymásra fűzi a verseket, mindig az előző vers utolsó sorát használva a következő vers címeként/nyitósoraként, amivel egy egységes versfüzért teremt. A Csendes Toll élete című kötetet Kis indiánkönyvnek aposztrofáltam, a Bölénytakaró azonban még inkább nevezhető annak, hiszen még felépítésében is követi a Nagy indiánkönyvet. Míg J. F. Cooper legendás műve a Vadölő, Az utolsó mohikán, Nyomkereső, Bőrharisnya, A préri című regényeket tartalmazza, a Bölénytakaró a következő fejezetekből áll össze: Vadölőkorszak, Utolsó mohikánok, Nyomolvasás, Egy bőrharis feljegyzései, Prérigyakorlatok. Az egymásra fűzött versek arról szólnak, mi mindent és hogyan tapasztal meg egy gyerek, egy kamaszfiú, egy fiatalember felnövekedése során. Milyennek látja a körülötte lévő világot, mi jelenti számára a boldog gyermekkort, miért fontos neki a fán ücsörgés a nagyszülők kertjében, és milyen érzés megtapasztalni a rendszer működéséről árulkodó igazságtalanságot. Nem utolsósorban: milyennek látja gyerekszemmel a szülei életét, és hogyan értékeli ugyanazt később, amikor már a saját életútjával is össze tudja hasonlítani, és miután már maga is hozzájuk hasonló helyzetbe került, a kettőt egymásra vetítve, miképpen próbálja meg felnőttként megérteni szülei egyes cselekedeteit. A Bölénytakaró művészi összegzése azoknak az életrajzi mozzanatoknak, amelyek valakiből a többség szemében különcöt, a költészet világában pedig indiánt teremtenek, ami igazából annyit jelent, hogy „idealista álmot kerget egész élete folyamán”, bármennyire is meg akar felelni, nem mindig tud, és idővel már egyre kevésbé érti a világot, merthogy „ha valaki magányos harcosnak születik, / mindig is az marad belül, ha szenved is tőle”. Jász Attila felvállalta az indiánlétet, annak minden előnyével és hátrányával, már ha akarna sem tud szabadulni indián bőréből, „ott lovagol egyedül a prérin, és érzi, / mielőtt nagyon elkezdené magát sajnálni, / hogy ez azért nem rossz, ez jó, lobog a haja, / majdnem tökéletesen szabad”.
