2024. április 15., hétfő

„Kis nyiladékon vissza a Földbe”

Mohai. V. Lajos: Szótlan kórus

Azt hiszem, emberi kortól független a halálérzés elhatalmasodása. Irodalomtörténetünk legalábbis arra utal, hogy fiatalt, középkorút és időset egyaránt foglalkoztatja az emberi lét végessége, akadt, és ma is van, aki az élet legnagyobb botrányának tartja a halált, van, aki eszeveszetten sóvárog a saját elmúlása iránt, és ennek elérése érdekében cselekedni is hajlandó, míg mások bölcs megadással készülnek földi létük végére. Az emberiségnek a halál botrányossága felől gondolkodó része nem hajlandó beletörődni az élet megszűnésébe, ezért különböző gondolati világokat eszelt ki, hogy azok elhitessék velük a halál utáni továbbélés lehetőségét. Ilyen képzet, menekülési útvonal a túlvilág, a feltámadás és a reinkarnáció, az újjászületés. A halálközeli élményt átélők, vagyis a klinikai halálból orvosilag visszahozottak emlékeinek legutóbbi tudományos elemzése egyértelműen bizonyítani látszik, hogy a test biológiai működésének megszűntével valami, amit leegyszerűsítve, és vélhetően tévesen léleknek nevezünk, elhagyja a testet, és elindul valami felé. Hogy hová, egyelőre tudományosan nem bizonyított.

A görög mitológiában egyenesen Hádész, a halottak istenének birodalmába, az alvilágba, amit magáról az uralkodóról neveztek Hádésznek. A sötétség birodalma nem átjáróház, kivételes személyek, kivételes indokból és kivételes történetekben ereszkedhetnek alá az elhalálozottak közé. Mohai V. Lajosnak nem kellett ezt megtennie ahhoz, hogy megírhassa a Hádész-könyve verseit, amelyekből a Szótlan kórus című kötetében olvashatunk. A költőnek nem kellett igénybe venni az alvilág révészének szolgáltatását, se Hádész istenség engedélyét kérni, hogy a holtak lelkei között megtalálja új könyve ars poeticáját, valamint a hozzárendelt nyelvet, könyvében így is a halál fekete drapériája szegi be a verseket.

A verseket olvasva képtelenek vagyunk szabadulni a ravatal közelségétől, noha a költő az elmúlás különböző szakaszaiban közelít az egyén pusztulásához. Kezdve a test életkorral járó leromlásától az elmúlás elkerülhetetlenségének tudatosulásán át a temetés tényéig és a temetéssel járó mesterséges és természetes dekorációig. Bármennyire is komor a téma, nem üli meg a formát, a versek feszesek, gondos felépítésűek, sőt olykor dallamosak, máshol pedig szemérmesen szikárak. Pedig a téma egyenesen romantikus külsőségekért kiált: „Temetni jönnek a varjak, / árnyékuk üt át a sötéten. // Az elveszített városban / sírkövek nyomtalan éke. / Jégtáblákból fölgőzölög / a koporsófák emléke.” (Mindennapok az elveszett városban) „a Hidegház sarkainál / a Föld mélyén vonuló ár / hajlása, fekete sodra / Poklot a Fönttel összefonta.” (Az elűzött határ) Az utóbbi idézetben a költő túlmutat a görög mitológia alvilág-képzetén, és képbe hozza a kereszténységnek a halál utáni világról szóló tanítását. Látomásának monumentalitását nyomatékos képiséggel erősíti: „Villámlik. Kék ütőerek / között hasadó égszelet. / Gigász-mozdulattal zúznak / felbolydult Küklopsz-seregek.” (Szennyes homályban) A Hádész-versek után következő költemények központi témája is változatlanul az elmúlás, a halál és a temetés. Ezek közös jelzője a „szennyes”, ami nem fizikai jellemzője a tényeknek, hanem inkább a halál már említett botrányos mivoltára (Ha meghal bárki is, bárki is, / a józan észnek vége), illetve a temetőre, mint életből száműzöttek helyére vonatkoztatható. A rémületet keltő díszletek közt kőlapként jelenik meg az égbolt, a fák nyirkos rongyokat öltenek magukra, köd lepi el a tájat. „Az égen varjú-koszorú / a közeli temető fölött, / harang szól, temetni járnak / két repülő-kör között / a varjak, a tél őrszemei.” (Már csukott szeműek a kertek) A vers végén szövegvariáló ismétlés jelenik meg: „a tél őrszemei, a varjak, / temetni járnak, harang szól”, amivel számos költeményében él a szerző, újrastrukturálja, nyomatékosítja általuk a közlendőjét.

A verssorok közt van egy optimista kicsengésű is, amit ugyan kérdésként tesz fel a költő, „Semmi sincsen hiába?”, de érezzük rajta, hogy voltaképpen állításról van szó, ami ugyan kevés vigaszt nyújthat az emberre „rásötétülő lét legalsó fokán”, de valamiben hinni és valamibe kapaszkodni kell, ha másban nem, hát abban a meggyőződésben, hogy nem éltünk hiába, sírhantunkon kívül egyéb nyomot is hagytunk a világban: „Ha már végleg vége, megszűnök, / de ne irigyeljen senki, / aki befejeződik, az se / bír csak halott ember lenni. // A Föld fészkében se törik szét / múlt-élete szárnycsapása, / ványadt kezéből nem pereg ki / el-nem-múló odaadása. // Néhány maroknyi rög alatt még / a test-kiállta kínok fájnak, / a kő-jelenlét fuldokol / koporsódeszkák iszonyatában.” (Rezümé)

Az elmúlás ugyan általános dolog, de mindannyian személyesen tapasztaljuk meg, ezért szólhat róla a líra, akár a fölháborodás, akár a beletörődés hangján: „Állok legalsó fokán egy rám sötétülő létnek, / földalatti valóságom közepén, / körülöttem költöző világok, / halottak, mint leszek én, / sírásók ásója rekedt hangon szól majd, / sötét szonáta, kegyelemdöfés.” (Sötét szonáta) A sírba helyezés utáni magány feloldhatatlan, ezért rémítő a gondolata. Nem különben az öregedés stációi is azok: „Törik az öntvény, mészlerakódás / a könyök porca darabos horgony, / a térdhajlatnál zsibbadt rakomány, / a bőr petyhüdt, az izom sovány, / mérgezett az erek fala, / önkényes a szívdobbanás.”, majd következik a végállomás: „kis nyiladékon vissza a Földbe”. (A test batyuja) A költőnek a test romlása fölötti lamentációja Az üresség tája című versében is visszaköszön: „Az-éppen-még lüktető ütőér falán / öregségi mészlerakódás, / és makacs ízületi lob, élig-kopott csont, / meztelen idegekbe hatolt / mozdulatok föl-fölszökő fájdalma – / a lét horgonyait akkor zúzta / szét végleg, mikor a színünk előtt / belátta: nem áll többé lábra –”.

A kiválóan megkomponált verskötet élén egy Salvatore Quasimodo-idézet áll, amíg a végén egy neki szentelt hommage olvasható. A szerkesztés fegyelmezettségét talán érzékletesen szemlélteti a kötetet bevezető Elnémulva című vers:

esőhang lepi el az otthon utolját.

hol a csönd kőnél súlyosabb teher,

hol mésznél fehérebb négy fal marasztal,

ahová ismeretlenül gyűlnek az árnyak

nálam elidőznek az árnyak, elnémulva

kővé válnak, csönddé merevülnek,

a csönd kőnél súlyosabb teher,

hol négy fal marasztal, mésznél fehérebb