Magyarországi ismerőseim mindig meglepődnek, értetlenkedéssel fogadják, ha arról mesélek nekik, hogy „épp a napokban hallgatattam a Szabad Európa Rádió adását”, ahol ez meg az hangzott el. A félreértés persze elsősorban abból adódik, hogy az említett adó, vagyis, ahogyan rövidítésben használjuk a nevét, a SZER magyar adása már évekkel ezelőtt, röviddel a rendszerváltozás után megszűnt, de az egyre nagyobb számban előforduló délszláv nyelveken – szerbül, horvátul, bosnyákul, montenegróiul (s valóban, nem pont így képzeltük el a poliglottá válást, de mégis jólesik kicsiny lelkünknek…) – továbbra is sugároz. A SZER honlapja ma is elérhető a www.danas.org internetes címen. „Svetlana Broz: Sarajevo je očuvalo svoj duh” – olvashattuk például a minap is, épp az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc ötvenötödik, illetve az annak fél évszázados évfordulóján, tehát 2006-ban történt, az ünneplők elleni brutális rendőrtámadás ötödik évfordulóján Josip Broz Tito (1892–1980) unokájának nyilatkozatát, akivel a mai SZER orosz adásának (mert olyan is van még mindig…) szerkesztője, Irina Lagunina készített interjút. A rádió adásainak egy része letölthető, illetve élőben meg is hallgatható az említett honlapon. Tito marsall unokája pedig épp arról beszélt egy héttel ezelőtt, hogy Szarajevó városa a múlt század kilencvenes évek délszláv háborúinak szenvedései, hosszú hónapokig tartó körülzártsága és folyamatos lövetése ellenére is megőrizte egykori, messze földön híres szellemiségét.
S ha már Szarajevó, s ha már háború, illetve a város lövetése. Nos, akkor! Pale örök időkre beírta magát a történelemkönyvekbe a világ minden táján… Mindennek a legfőbb felelősei, Radovan Karadžićtyal és Ratko Mladićtyal bezárólag, végre nagyjából mind összegyűltek, szinte találkát adhatnak egymásnak a scheveningeni börtönkomplexum konyhájában.... Főzőcske, de okosan! Sőt, a balkáni konyha rejtelmeiről is kiokosíthatják a börtönőröket. Vagy inkább a régi idők büntetés-végrehajtásának szellemiségében: a sétálón… A hátsó udvarban…
No, de még így sem féltem én őket, hiszen ezek a hollandiai luxuscellák bizony igen sok tekintetben jóval felszereltebbek, mint egy átlagos magyar kisnyugdíjas vagy egy vajdasági magyar segédmunkás becsületes munkából, szabadlábon fenntartott otthona. Hogy az aktív korú értelmiségről már említést se tegyünk itt…
Ilyen szinten, ebben a megközelítésben azonban már a puszta tény a fontos, hogy igen, igen, igen, és még egyszer igen, végre rács mögött, végre börtönben vannak ezek az emberek. Igenis! Az pedig már, teszem azt, az én magánügyem (de gondolom, s úgy tudom, nagyon-nagyon nem vagyok egyedül ezzel a véleményemmel…), hogy én bizony szívem szerint az adott (és említett…) luxus egynegyedét sem biztosítanám a cellalakóknak, ezeknek a címeres gonosztevőknek, és sokkal szívesebben látnám őket láncra verve, megszégyenítve, valami középkori várbörtönszerű létesítményben, kalodában, spanyolcsizmában, meg amit még az évszázadok során emberek buzgón kitaláltak egymás megkínzására.
Ne pepecseljünk most az apró, törtszámokkal, tizedekkel, százalékokkal és ezrelékekkel… Azt hiszem, szigorú matematikai szempontok alapján sem tévedünk sokat, vagy nagyot, ha kicsit általánosítva most egyszerűen csak azzal számolunk 2011-ben, így az év végén, hogy húsz évvel ezelőtt kezdődött a véres balkáni őrület, az egykori szocialista Jugoszlávia örökösödési háborúláncolata. Két évtized telt hát el az öldöklések megkezdése óta…
Történelmi léptékben mérve több mint kétszer ennyi választ el bennünket az ötvenhatos eseményektől, amikor a magyar forradalom és szabadságharc ötvenötödik évfordulóját ünnepeljük. Ez ugyanis nettó öt és fél évtizedet jelent… Jelentősen megosztotta azonban az elmúlt néhány hétben az anyaországi közvéleményt, hogy az ötvenhatos események utáni megtorlások vezéralakjai, tehát az ötvenhatos események főbűnösei, a biszkubélák és társaik, nemhogy nem egy, a scheveningenihez hasonló börtönkomplexumban ücsörögnének, de nem ám, s legfeljebb a sétálón, a hátsó udvar kerengőjén szívhatnának el alkalomadtán egy-egy kapadohányból kézzel sodort, újság- vagy vécépapírba tekert cigit. De nem ám! Hanem még mindig itt élnek közöttünk, szabadon, vasbilincsek nélkül járhatják az utcákat, és kiemelt nyugdíjat kapnak. Mintha a társadalom megbecsült tagjai lennének… S történik mindez két évtizeddel – és ekkor már ne is a délszláv háborúk kezdetével számoljunk viszonyításként, hanem inkább magyar vonatkozásban – a rendszerváltozás, a békés átmenet után.
Igen sok mérges kommentárt is olvastam az elmúlt napokban, amelyik dühösen szól az előző magyar köztársasági elnökről, Sólyom Lászlóról, aki a rendszerváltozás éveiben, akkor még az Alkotmánybíróság elnökeként, egyike volt azoknak, akik „elkaszálták” azt – a parlament által egyébként megszavazott, elfogadott – törvényt, amelyik lehetővé tette volna a biszkubélák és társaik méltó megbüntetését, kiközösítését, s talán a bebörtönzését is. Erre azonban öt és fél évtized békés átmenetet preferáló berendezkedése nem volt még elég…
Öt és fél évtizeddel a forradalom és szabadságharc után nincs egyetértés a magyar társadalomban annak megítélésében sem, hogy milyen szerepet játszott az ötvenhatos eseményekben a SZER. „Figyelem, karhatalom tagjai és pártfunkcionáriusok, figyelem! A nép oldalán a helyetek! Hazaáruló, aki a nép és a rendszer harcában népe ellen fordul!” – hangzott el a felhívás a rádió 1956. október 24-ei adásában. Öt nappal később pedig, kilométerek százaira innen, földünk egy távoli pontján elkezdődött a szuezi válság, október 29-én – tehát pont ma van ennek is az ötvenötödik évfordulója – Izrael, majd Anglia és Franciaország is támadást indított Egyiptom ellen, s ezzel a Szovjetunió gyakorlatilag szabad kezet kapott a forradalom eltiprására… És mindezek az események ekkor már elhomályosították a világ szemében a magyarországi véres fejleményeket…
