Szinte az egész internetes világot bejárta az elmúlt napokban a felvidéki dr. Bartal Sándor apróhirdetése, amelyet a pozsonyi Új Szó című napilapban adott fel, s amelyik október 13-án jelent meg az újságban, a következő szöveggel: „Alulírott, közhírré teszem, hogy én, dr. Bartal Sándor, aki szültettem Bart községben (szlovákul Bruty), Csehszlovákiában, édesanyám neve Székely Mária, hogy mivel magyarnak vallom magam, Budapesten felvettem a magyar állampolgárságot! Ebből az alkalomból üdvözletemet küldöm Ján Slotának!”
Általam ismert változatában – a nyomtatott újságból átfényképezve – az ugyancsak felvidéki Szabó Rudolf töltötte fel a Facebook internetes közösségi portálra ezt a kis apróhirdetést, de (s mi sem természetesebb ennél?...) pillanatokon belül mintegy félszázan megosztották, postafordultával továbbposztolták, lájkolták; olyan hirtelen terjedt hát el a világhálón, amilyen népszerűséget az apróhirdetés feladója vélhetően nem is remélt volna. S amilyen gyorsasággal egyebekben csak a mindenki által továbbított, és végül már minden elektronikus postaládába megérkező – minden postaládában, vagyis számítógépes inboxban megkapaszkodó –, humanitárius álarc mögött megbúvó, segítségkérő körlevélnek álcázott, kéretlen és kiirthatatlan szemétlevelek szoktak (akárha osztódással vagy ipari méretű klónozással tennék…) szaporodni, reprodukálni önmagukat.
A gesztus jelképes értékű volt az adott pillanatban, különösen azokban a napokban, annak a szlovák kormányválságnak az idején, amelyikbe Iveta Radičová kabinetje bele is bukott, előrehozott választásokat kellett kiírni jövő márciusra, s ismét kiderült, hogy ebben az országban a háttérből mégis (még mindig…) Ján Slota diktálja a feltételeket, illetve mindenki úgy táncol, ahogyan ő húzza, vagyis inkább húzatja a zenészekkel.
Küldjük hát e dalt…
…Ján Slotának üdvözlettel! Legyen tőle vidámabb!
Azt hiszem, Bartal Sándornak pedig méltán gratulálhatunk, nemcsak bátorságához, de kiváló humorához, frappáns megjegyzéséhez is, egy Jorge Ángel Livraga Rizzitől (1930–1991), az Új Akropolisz filozófiai iskoláját megalapító argentin költőtől, esszéírótól vett idézettel: „A helytállás egyszerűen abból áll, hogy tetteinkben képesek vagyunk megmutatni a szívünkben rejlő jóságot és nemességet. És mindezt a megfelelő időben.” S mi tagadás, Bartal úr időzítése pedig kiváló volt!
A helytállás kérdése, illetve annak hangsúlyozása azért is fontos most, mert ezekben a napokban Magyarország már egy másik, ötvenöt esztendővel ezelőtti bátor helytállás évfordulójának megünneplésére, és az ehhez kapcsolódó nemzeti ünnepére készülődött. Már javában ácsolták az ünnepi emelvényeket, szónokok gyakorolták beszédeiket, zászlókkal és lobogókkal díszítették a köztereket és a közintézményeket, fellépők próbálták a táncokat, énekeket, alkalmi verseket…
Az ötvenhatos forradalom és szabadságharc lineárisan levezetett eseménysora több, az elkeseredett, a szovjet elnyomás ellen felkelt emberek helytállását megtörni igyekvő momentumot is tartalmaz. S nyilvánvalóan ezek sorába illik a dr. Lakatos Imre, a Fővárosi Bíróság akkori elnöke által 1956. október 24-én kiadott hirdetmény is, amelyben a rögtönítélő bíráskodás bevezetéséről tájékoztat: „A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa a rögtönítélő bíráskodást a Népköztársaság megdöntésére irányuló cselekmények, lázadás, lázadásra való felhívás és szövetkezés, gyilkosság, emberölés, gyujtogatás, robbanószerek tartása vagy ezek felhasználásával elkövetett bűncselekmény, a közveszélyű bűncselekmények, hatóság elleni erőszak, magánosok elleni erőszak és engedély nélküli fegyvertartás bűntette tekintetében az egész ország területére elrendeli.
Ezt azzal hozom a főváros lakosságának tudomására, hogy mindazok, akik a felsorolt bűncselekményeket elkövetik, halálbüntetéssel sujtatnak.
E rendelet nyomban hatályba lép” – írta hát 1956. október 24-én közreadott hirdetményében Lakatos Imre, de hiába fenyegette halálbüntetéssel a felkelőket, a forradalmárokat, a pesti srácokat, nagy hatással ekkor már nem lehetett a forradalmi eseményekre, legalábbis azokat megállítani, megfékezni, visszafordítani immár képtelen volt. Mert ők – a pesti srácok, a Corvin köziek és társaik mindenfelé az országban –, a megfelelő időben mutatták fel a szívükben rejlő nemességet és bátorságot. Helytálltak a nyilvánvaló túlerővel, a Budapest utcáin, macskakövein és villamossínjein taposó, s – mint prédára – forradalmárokra leső szovjet páncélozott lánctalpasokkal szemben is. Ahogyan azt talán az adott pillanatban Livraga még nem is képzelte/képzelhette volna.
És én még a helytálláshoz sorolom – hogy a legfrissebb érdemekről is szót ejtsünk itt ötvenhattal összefüggésben – a budapesti Napkút Kiadónak az idei nyár elején megjelent nagyszerű kötetét, a Magyar Kulturális Kalauz kiadását is. A gazdagon illusztrált, fényes papírra nyomtatott, impozáns kivitelű könyv, mintegy sajátos országnévjegyként, tizenhat fejezetben dolgozza fel és rendszerezi a tágan értelmezett kultúra legkülönbözőbb szakterületeiről mindazt, ami kötődéseiben, szellemiségében, értékeiben és érzelmeiben – magyar. Az egyes témakörök áttekintését pedig a kiadó által megjelölt szakterületek kiemelkedő szaktekintélyei írták meg, s így például a Magyarok krónikája című historiográfiai fejezetet Csorba László történész, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója jegyzi. Hozzáteszem: alkalmasabb személyt talán nem is találhattak volna erre a feladatra… Röviden – az elvárt tömörség kereteit sem felsértve – ő így reflektált az ötvenhatos forradalom és szabadságharc közvetlen előzményeire, illetve annak eseményeire: „1953-ban meghalt Sztálin, és amikor utódai a szovjet birodalom »desztalinizálása« mellett döntöttek, Rákosi személyi kultuszos diktatúrájának is ütött a végórája. Az állampárt értelmiségi elitjében kezdődő morális erjedésnek azonban csak sokkal radikálisabb fordulattal lehetett volna elejét venni. A politikai válság találkozott az életszínvonal általános csökkenése miatti elégedetlenséggel és az elnyomással szembeni népharaggal, és mindez azután elemi erejű népmozgalomban jelentkezett 1956 októberében a budapesti utcákon. Az október 23-i tüntetésből fokozatosan fegyveres harc bontakozott ki az államvédelmi alakulatok és az őket támogató szovjet páncélosok ellen. […] A kormány élén ekkor már Nagy Imre állt, aki elvhű kommunistának számított, de 1953-ban miniszterelnökként szembefordult a diktatúrával és Rákosi személyi kultuszával, amiért később menesztették és félreállították. A nagypolitikai realitások ismeretében természetesen döntőnek bizonyult az ő számára is, hogy a felkelés hatására a szovjet pártvezetés Budapesten tartózkodó tagjai, Mikojan és Szuszlov is egyetértettek azzal, hogy az országban nemzeti demokratikus forradalom zajlik. Nagy Imre a pártvezetéssel és a szovjet nagykövetséggel egyeztetve október 28-án azonnali tűzszünetet rendelt el, majd rádiónyilatkozatban jelentette be a szovjet csapatok kivonását és az általános amnesztia elrendelését”. Eddig, mindössze négy napig élt hát Lakatos Imre kegyetlen hirdetménye…
Sajnos azonban, mindezzel a történet még távolról sem ért véget, Csorba László így folytatja: „Fontos szimbolikus jelzés volt március 15. nemzeti ünneppé nyilvánítása is. […] Október 29-én Izrael, majd Anglia és Franciaország támadást indítottak Egyiptom ellen (szuezi válság). A Szovjetunió erélyes tiltakozására válaszolva az Egyesült Államok moszkvai nagykövete jelezte, hogy a magyarkérdést szovjet belügynek tekintik. Ekkor született meg a végleges döntés a magyar forradalom eltiprásáról, és megkezdődtek a beavatkozás diplomáciai és katonai előkészületei. […] November 4-én hajnalban – a titokban Brioni szigetére repülő Hruscsov Tito jugoszláv elnök és pártvezér hallgatólagos jóváhagyását is megnyerte hozzá – a szovjet csapatok általános támadást indítottak Budapest és a nagyobb városok ellen, mire Nagy Imre és környezete a jugoszláv nagykövetségre menekült. Maléter Pált társaival tárgyalásra Tökölre csalták és ott letartóztatták. […] A megtorlás során 400 halálos ítéletet hoztak (ebből mintegy kétszázat végre is hajtottak), húszezer ember bebörtönzését, 13 internálását rendelték el. Az 1958 júniusában megrendezett koncepciós perben Nagy Imre sem kommunista meggyőződését nem tagadta meg, sem arra nem volt hajlandó, hogy miniszterelnöki döntéseit megbánja, visszavonja – így halálra ítélték. Annyira hitt abban, hogy Magyarország lakói is csak az európai civilizáció emberi jogi eszméi alapján élhetnek emberhez méltó életet, hogy meghalni is hajlandó volt érte. Négy társával együtt kivégezték. Maradványait jeltelen sírban kaparták el”.
Ahogyan Nagy Imre a bírái előtt, ötvenhat hősei a tetteikben is képesek voltak megmutatni a szívükben rejlő jóságot és nemességet. Livraga szerint ezt nevezzük helytállásnak. Fontos hát az is, hogy méltóképp tudjunk főhajtással tisztelegni emlékük előtt. Legyen ez ma a mi helytállásunk…
Mert ez most a megfelelő időpont!
