A Vág folyó völgyének szépségeiben gyönyörködtünk néhány héttel ezelőtt, amikor a megboldogult apósom, Mihajlovits Péter (1943–2004) halála után, az újvidéki nagyszülői ház padlásáról előkerült gyermekkori képeslapgyűjteménye alapján sajátos kis kalandtúrára indultunk. És ide térünk most vissza – mert innen érkezett a következő küldemény is, amelyik most a kezembe akadt –, hiszen tényleg varázslatos környék ez. Amilyennek már Jókai Mór is látta. Vagy talán még annál is csodálatosabb… Ha mondhatunk egyáltalán ilyet nagyképűség nélkül. Egy kis földnyelv van Budatinnál, ahol a Kiszuca-patak a folyóba torkollik. Csatornát ástak itt egykor az emberek, így a vár egy mesterséges kis szigetre épült.
De nemcsak Jókait nyűgözte le a Vág és annak völgye, hiszen a vár nevét például Arany János Budetin formában említi: „Megszünt a vigadók nesze, / Mogorván űl az ősi vár / Mint élet-unt vén remete, / És, melybe visszasűlyede, / Rossz kedvét nem zavarja már / Harsány zene, csengő pohár. / Szellős fokán nagy, fekete / Ágyuk lomhán könyöklenek, / Hogy a ledörgött éljenek / Heve után hűtőzzenek; / Érc ajkuk többé nem rivalg, / Végső morajjok is kihalt; / Sőt már a visszhang is pihen, / Mely összetorlott bérceken / – Hol a felhőnek fészke van, / S a völgyben, ott, hol Vág folyam / Őrült kacajjal elrohan – / Dörgésöket fel és alá, / Mint könnyü labdát, vagdalá. / Az elriasztott néma csend, / Tanyáján, újra megjelent, / Felütni sátrát Budetin / Mohos, sötét párkányzatin, / És a szokatlan zaj után / Visszafoglalt uralma tán / Még teljesebb lön, mint előbb, / A kézfogási nap előtt. / Bástyán az őrvitéz, ha vált, / Szótlan tovább megy, nem kiált. / Falai közt a többi nép / – Bár a kidőzsölt lakoma / Eszökre bélyeget nyoma – / Lassan beszél s lábhegyre lép: / Mert, bár agyán bor gőze van, / Ki merne szólni hangosan, / Ki merne zajt emelni, ha / Nyugodni tért a vár ura?!”
Mindössze egy mérfölddel (mérő földdel…) járunk most ismét a korábban már említett Óvár alatt, a Vág jobb partján. A régi iratok jeles várnak mondják Budatint, de mezőségéről kiesként emlékeznek meg. „Buben hegye, melly a’ rajta nevekedett tserfáktól vette a’ tót szó ereje után nevezetét, fekszik a’ Várnak egyik oldalánál” – jegyzi például Vályi András a nagyszerű, Magyar Országnak leírása című mű szerzője. Budatin várát ugyanaz a Balassa család emeltette a XIII. században, amelyiknek építtető kedve – mint már láttuk is – nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Óvárt a régiség, régiesség, az egykoriság, a meghaladottság múlt idejű jegye érje, és bélyege jelölje a nép száján, a közbeszédben, s hogy ez aztán később már valódi neveként máig is elkísérje.
És annak a már említett brandenburgi őrgrófnak, Luxemburgi Zsigmond néven magyar királyunknak is volt aztán még Budatin történtéhez nem kicsinyke köze: 1397-es vágvölgyi hadjáratában teljesen leromboltatta az erődítményt és annak kastélyát, de a pusztítás – és a pusztulás – szerencsére nem volt végleges, az erődítmény és a kastély újra felépült. És nem volt végzetes az a pusztítás sem, amit az osztrákok századokkal később, 1849-ben, január második napján, viszonozhatatlan módon köszöntve az esztendőt, ezt a tragikusan indulót, az újat, bosszúból végeztek itt: Christian Götz tábornok nem ismert forradalmat, nem ismert magyar szabadságot, nem ismert kegyelmet, s mindent felégetett. A vár gazdag könyvtárát és levéltárát pusztították el a lángok, s a koromban megszomorodott falak valójában már nem is szolgálhattak hosszú ideig másra, mint hogy évtizedeken át aztán egykor volt fényét gyalázza a könyöklő ágyúk érce, s a katonás fegyelem – egy kaszárnya képében és funkciójában. Amelyben aztán egészen 1930-ig megpihent a visszhang, amely csak akkor kelt új életre majd, midőn Csáky Géza, az akkor lett új tulajdonos a várat felújíttatta, és régi fényét visszaadta. Azóta is középen magasodik a vár jellegzetes lakótornya (erről aztán bármely azonosítatlan, nyomtatott szöveg vagy megfelelő keltezés, postai bélyegző nélküli képeslapon vagy fényképen felismerhetjük…), hatemeletnyi magasságot is meghaladva, ahonnan manapság már a Vágmente Múzeum látogatója pillanthat szerteszéjjel a környezetre, s a csodálatos tájra.
És igen, Budatint ma már (sajnos, vagy nem sajnos, de így alakult…) nem az ország- vagy a megyetérképeken kell keresnünk. Ma már egy várostérkép is megteszi, csak a megfelelőt kell kiválasztanunk: Budatint ugyanis, a várat és a települést, mára már teljesen elnyerte Zsolna, bekebelezte a kilencvenezres lélekszámú nagyváros, a várnegyedben pedig annak a Jozef Miloslav Hurbannak az emlékműve áll, akinek felkelő seregét a negyvennyolcas szabadságharcunkban a magyar várvédők még kiverték innen, és a Jablonka-hágón túlra szorították az országból – nem egész egy hónappal Götz tábornok csapatainak megérkezése előtt. És akinek bevonulása nyomán pusztító lángokkal érte el ezeket az ősi falakat a kíméletlen bosszú.
