És Isten megteremtette a világot...
Hat nap alatt alkotta meg az Örökkévaló az eget és a földet, a tengert és mindazt, ami bennük, van…
És látta, hogy ez így jó.
Ezért a hetedik napon megpihent.
Az ember pedig itt téblábolt a szilárd talajon, kereste a helyét, létezésének értelmét, igyekezett felfedezni az Isten által teremtett világ rejtelmeit, megismerni annak lényegét... Az Óperenciás tengeren túl is, de legfőképp az Üveghegyen innen...
Sőt, kísérletet tett annak megállapítására is, hogy hol lehet az a bizonyos és titokzatos, a régmúlt idők homályából felsejlő hely, amit a krónikások úgy határoztak meg egykoron, hogy „ott, ahol a kurta farkú kismalac túr”... Utóbbiban azonban szégyenszemre, nem járt sikerrel...
Meg persze sok mindenben másban sem, de ez akkor még nem tudatosult benne egyértelműen, s ha sejthette is, úgy gondolta (akkor még talán...), hogy mindez, és elsősorban a benne rejlő kudarc, még távolról sem végérvényes, és egyáltalán nem visszavonhatatlan...
Pedig, ha tudta volna...
Ha tudni merészelte volna...
Ha veszi magának a fáradságot...
És ez az ember, ez a halandó lény, annak érdekében, hogy valahogy rendszerezze ismereteit, hogy összefoglalja felfedezéseit, megalkotta a tudományt... Kitalálta magának – egyebek mellett – a fizikát (is...), amivel igyekezett megmagyarázni a sokáig érthetetlennek vélt jelenségeket, amelyeket korábban még szellemek, tündérek, koboldok és más emberfeletti lények képében vizionált bele fákba, erdőkbe, folyókba, sziklákba, ormokba és szerpentinekbe, sőt, még a kabócák G-dúrjába is...
És ez az ember, ez a szánalmasan halandó lény (lénykezdemény...), önhittségében (ahogy szépen fejlődött az önmaga számára megteremtett tudományok művelésében...), már kezdte elhinni magáról, hogy lassan, de biztosan az isteni teremtés titkait is megfejtheti, kifürkészheti. Mesterségesen megtermékenyített, klónozott, istenként, kisistenként, mindenhatóként fennhéjázott, és úgy tett, úgy viselkedett, mint aki az isteni teremtés csodájához fogható nagyságrendekben is bármit képes most már megteremteni vagy legalábbis a kémcsőben előállítani... Úgy viselkedett, mint egy minden mással szemben felsőbbrendű lény...
A fejébe vette, hogy az isteni teremtés szikrája már csak karnyújtásnyira van tőle... S amíg fel nem markolhatja, amíg végképp el nem érheti – a bölcsesség fényesen tündöklő kövét –, amíg fel nem magasztosulhat erre az egykor, a régmúlt idők legnagyobb bölcsei által is elérhetetlennek vélt szintre, amíg ennek a felemelő pillanata el nem érkezik, a Szent Tudomány oltára előtt előbb csak állat-, majd emberáldozatot is bemutatva (biztos, ami biztos alapon; mintegy civilizációs vívmányként...) beleélte magát abba a tévképzetébe, hogy megszerzett és a saját képére formált ismereteivel, képletekkel és elméletekkel, definíciókkal és megoldókulcsokkal, tézisekkel és antitézisekkel felvértezve magát, magyarázatot találhat szinte már mindenre, sejtek és elemek titkaira, a távoli messzeségben keringő csillagrendszerek rejtelmeire, sőt, azt is elhitte magáról, hogy ha megfelelő szerkezeteket épít, végül már semmi sem lesz számára elérhetetlen...
Az Úr pedig nagyot nevetett mindezen, teremtménye önhitt botladozásain, majd egy laza – ha nem Istenről, a Teremtőről lenne szó, akár azt is mondhatnánk, hogy hanyag mozdulattal (de vele egy ilyen pongyola kifejezés mégsem hozható összefüggésbe a blaszfémia ránk vetülő árnya nélkül...) – pedig kitörölt egy, a nevetéstől összegyülemlett izzadtságcseppet homloka ráncai közül, és hanyatt dőlt kényelmes nyugágyában, kanapéján, hogy zavartalanul folytassa megérdemelt pihenőjét...
Közben persze Ő maga is látta, hogy az önhitt ember, amilyen szánalmas, és amilyen halandó, egyre magasabbra tör a tudományával, fizikájával, a vegyi anyagaira bontott kémiájával, de ráhagyta, mint szülő teszi olykor az engedetlen kisgyermekkel. Látta, s hagyta, hogy egyre magasabbra, egyre messzebbre törve a korábban még mesésnek tűnő, szellemlakta, csodálatos lényekkel benépesített távolságokat is elérje, a Holdra szálljon, műholdakkal bástyázza körbe bolygóját, s űrszeméttel halmozza tele a világmindenség szemétlerakóját, életterének a más világegyetemek, más csillagképek, más univerzumok felé mutatott kirakatát...
Ezek vagyunk mi, emberek...
Ez a kirakat mutatja fel ma is a reális és cseppet sem kedvező (s ránk nézve egyáltalán nem hízelgő módon...) arcunkat az idegen látogatót a külvárosban, vagyis a bolygókörüli térben köszöntő szeméttelep képében...
Ez a szeméttelep definiál, határoz meg és predesztinál bennünket...
S így érkezett el annak a nagyszerű pillanata is, hogy a nagyra törő ember kilépett a világűrbe, sőt, idén tavasszal pont kerek évfordulója, jubileuma volt ennek...
Annak érdekében pedig, hogy az űrszeméttel telített bolygó körüli pályát kicsit átjárhatóbbá, átláthatóbbá tegye, történetünk halandó embere a tudományának szentségébe vetett töretlen hitével és meggyőződésével úgy döntött, hogy lehozza – leszereli – már a Föld körüli pályájáról a korrodált, berozsdásodott szerkezetek egy részét (a szükségteleneket, a meghaladottakat, az elavultakat, a meghibásodottakat...), egy-egy rég nem használt, immár semmire sem jó műholdat, távközlési vagy katonai modult, kozmikus pályára állított virágmintás gumicsizmát, kisbicskát és nagykaput, toronyórát láncostul, és ki tudja, mi mindent nem jutott eszébe valakinek egyszer már felküldeni oda...
Abba a sorsszerű kirakatunkba...
Az embert azonban a tudománya nem tette képessé arra, hogy mindennek a rendszerét pontosan átlássa, szent matematikájának és magasztosult fizikájának az önmaga képére alakított rendszereibe illesztve kiszámítsa, hogyan is alakul az egykor még sokkal jobb időket látott mai űrszemét röppályája zuhanás közben. S ma már csak remélheti, hogy egyik-másik kiszolgált bútordarab, űrkomód vagy űralmárium nem éppen és pontosan a kis buksikájára pottyan majd visszatértében... S így például a múlt hétvégén is nagy volt a tanácstalanság... Hiszen: feltehetően a Csendes-óceánba zuhantak annak a kiszolgált amerikai műholdnak a nagyobb darabjai, amelyiket leválasztották a köröttünk, s a bolygónk körül keringő űrszemétből garmadájáról... A NASA-nál is megbecsülték végre a takarítóbrigádot...
Az amerikai kontinens nyugati partjaitól távol érhettek hát talajt vagy vizet az egykori műhold darabjai – közölte utóbb az amerikai űrkutatási hivatal egyik munkatársa. Nick Johnson hangsúlyozta: mivel nem tudni pontosan, hogy a műhold hol hatolt be a Föld légkörébe, azt sem tudhatják a szakemberek pontosan, hol csapódtak be a darabjai. Nem kizárt, hogy erre sohase derül fény – mondta Johnson alig egy héttel ezelőtt. Korábban a NASA illetékesei még azon a véleményen ütöttek maguknak tanyát, hogy a műhold szombaton hajnalban Kanadától nyugatra, a Csendes-óceán felett hatolt át a Föld légkörén. Johnson pedig utóbb hangsúlyozta, hogy a becsapódás után tizenegy órával sem érkeztek jelentések szárazföldre lehulló műholddarabokról, illetve arról, hogy bárki is talált volna ilyeneket.
Fontos tapasztalás hát – még ha banális is –, hogy Isten teremtette a saját képére az embert, és nem az ember alkotta meg saját képére Istent. Mert, ha az utóbbi történt volna, akkor Isten létezése, az isteni teremtés titkai és annak csodája tudománnyal, tudományosan is magyarázható lenne. Így azonban – hogy a fordított eset áll fent már az évek miriádja óta – az Úr csak nevetett egy nagyot a halandó ember tudományán, igyekezetén és magyarázatain, felfedezésein és nagyszerű eredményein; majd pedig kitörölt egy nevetéstől összegyülemlett izzadtságcseppet homloka ráncai közül, és hanyatt dőlt kényelmes nyugágyában, hintaszékében, hogy zavartalanul folytassa megérdemelt pihenőjét...
Ahogy az ismételt tapasztalást, hogy tudása és akarata, képességeinek és szellemi erejének összessége mennyire-mennyire picinyke és kicsinyke, szinte elenyésző az isteni teremtés csodájához képest, a nagyravágyó ember is újfent, s nagyon is megérdemelte...
Ki- és megérdemelte ezt a műholdfiaskót.
Is...
