„Aztán közeledik felénk a negyedik rom: nem vár, egy egész város az (Trencsén); itten uralkodott fél Magyarország fölött a vidék ura, Csák, ki vitássá tette Róbert Károlynak a koronát, s harcolt vele az uralomért, mint egyenlő rangú ellenfél. Olyan hatalma volt, hogy tudott háborút viselni egyszerre két király, a magyar és cseh ellen, s ketten se bírtak vele. Ez a rom Budavárának versenytársa s Komáromnak és Visegrádnak fennura volt valaha” – fogalmazott egykoron a neves író, Jókai Mór (1825–1904) a felvidéki Vág folyó völgyének csodáit, történelmi emlékeit lajstromba szedő írásában, majd így folytatta: „Jön utána a másik; a többinél még jobban lerombolva. Minden fala szét van döntve. Ez volt az a sziklafészek, ahová a leghatalmasabb összeesküvő főurak el akarták zárni Habsburgi I. Lipótot (Kasza).
Az volt a terv, hogy vadászaton lepjék meg és fogják el a császárt, s úgy ragadják magukkal a rejtett sziklavárba. Tervüket elárulta valaki, s a bosszúálló fejedelem tőből széthányatta a várat, hosszú ostrom után. A hatalmas főurak elmúltak. Idegen kastélyok címertermeiben néz le még ránk a kék szemű szőke Petrőczy, akié a vár volt, s a délceg Thököly, aki azt végsőkig védte.” (Jókai Mór: A Vág völgye) És igen, itt van bizony a közelben még egy csodálatos látványosság… Bajmóc ma egy nagyjából ötezres lélekszámú, túlnyomó többségükben szlovákok lakta kisváros a mai Szlovákia területén. A régi időkben ugyanahhoz a Nyitrához tartozott, amelyiktől egyes történetírók (időnként…) elvitatják, hogy várfalai utolsóként láthatták életében Szent László királyunkat…
Bajmócnak a 14. században épült vára sokkal inkább emlékeztet egy mesebeli kastélyra, semmint egy erődítményre. Pedig a török kétszer is ostromolta – sikertelenül! A települést 1530-ban és 1599-ben is kirabolták és felégették ugyan, várát mégsem tudták bevenni.
Az erődítmény 1637-ben került a Pálffy család kezébe, amelynek egyik leszármazottja, Pálffy János (1829–1908), a neves műgyűjtő és mecénás 1899-ben kezdte átépítetni az erődítményt – Hubert József pozsonyi építész hathatós közreműködésével és elvitathatatlan érdemeivel –, amelyik az ő irányításával, de már csak egy évvel a halála után nyerte el azt a pompás, háromszázhatvanöt ablakos, romantikus várkastélyi formáját, amelyikben nagyrészt ma is láthatjuk, már így első, laikus ránézésre is tagadhatatlan franciás gót ízlésben. „Egy olyan család jeles tagjáról van szó, amely fontos szerepet játszott a magyar történelemben, és egy olyan egyéniségről, akinek végrendelete nyomán saját tulajdonából 178 festmény került a Szépművészeti Múzeumba. Ez az intézmény legjelentősebb gyarapodása volt – az Esterházy képtár után –, mégis mind gyűjteménye, mind pedig személyisége szinte teljesen ismeretlen és rejtélyes maradt” – írta róla Horváth Hilda. Pálffy Jánosnak köszönhetjük hát azt is (ha jelenthet ez neki ma még bármilyen szinten is elégtételt vagy vigaszt az elmondottakkal kapcsolatban...), hogy mai szemmel nézve nehezen elképzelhető, hogy a török armada ezeknél a várfalaknál véres ostrommal sem tudta bevenni az erődítményt…
S itt ez a másik képeslap is, megboldogult apósomnak az elmúlt hetekben már többször emlegetett gyermekkori gyűjteményéből… Zólyomlipcse vára, amelyik ma is teljes épségben áll, és szociális otthon működik benne, azon építmények közé tartozik, amelyeket csak így, képekről, a távolból, vagy szerencsésebb esetben a levegőből láthatunk, egy hőlégballon kosarából, vagy helikopterről talán, ugyanis: a nagyközönség nem látogathatja. A török időket és a későbbi járványokat – élükön a pestissel – ez a környék is alaposan megsínylette...
A képeslap – az egykori csehszlovák Pressfoto kiadóház kiadványa – öt nyelven ad rövid leírást a vár történetéről (szlovákul, oroszul, németül, angolul és franciául...), de a magyar valahogy kimaradt ebből a történetből. Pedig az erődítmény megépítésétől – vagyis a 13. század második felétől – számított évszázadokon át a várral és a köréje épült településsel összefüggésbe hozható nevek – Csák Mátétól Mátyás királyon és Turn Kristófon át, az egymást váltó tulajdonosaiig, a Dóczy, a Rubigallus, a Tribel, a Széchy és a Wesselényi családokig, szinte kivétel nélkül a magyar történelem (ha nem is kivétel nélkül jeles, de...) ismert alakjai voltak. De akárhogy legyen is, a gyűjtemény kiemelkedő, egyik legnagyszerűbb darabja ez a képeslap.
Amikor idén júniusban a zólyomlipcsei várról írtam a Magyar Hírlapban, az egyik internetes kommentelő – Ikoko nick néven bejelentkezve – jegyezte meg: „A nyolcvanas évek elején, de később is, családommal majd az összes Felvidéken lévő várat felkerestük. A zólyomlipcsei vár a Besztercebányáról Breznóbánya felé vezető úton, baloldalon a Garam fölött, mindig furdalta a kíváncsiságom. Felmentünk autóval egy igen keskeny úton. Kiszállva az autóból a gyümölcsfák alatt sziesztázó apácákkal találkoztunk. A vár bejárata előtt parkolva nagy nehezen megértették, hogy meg szeretnénk nézni belülről is. Ezt nem tehettük meg, de nagyon rendesek voltak, hoztak egy kétoldalas, magyarul gépelt papírt, azt elolvashattuk, a bejárat mellett lévő, a leírtak szerint több mint ötszáz éves tölgyfát megnézhettük, amelyet ezek szerint Mátyás királyunk ültetett, a törzse vasbilinccsel volt összefogva. Nagy élmény volt ez abban az időben!!!” Én most többet nem is nagyon tehetnék, mint hogy ezúton is megköszönjem a rejtélyes és titokzatos Ikokónak a hozzászólását…
Többre nem is nagyon jutna most időm, mert megboldogult apósom, Mihajlovits Péter már menetkész, indulni kell, az autó (igen, legyen most személygépkocsi az eszközünk, miért ne utazhatnánk mi is azzal tovább, ahogyan a néhány hete említett idegen nyelvű útleírás szerzője is tette annak idején a Vág völgyében…) ablakán kihajolva egy újabb képeslapot lenget a kezében, vagy szél fújdogál, s az mozgatja csak. A kalandtúra a középkori vaslelőhelyek vidékein folytatódik. Majd. Egy kis fellélegzés után, ha minden jól megy, s ha előbb nem is, hát majd a jövő héten…
