Tavalyelőtt történt, 2000-ben, februárcius 23-án. Vendégeink érkeztek a tőlünk 4239 fényévnyire lévő Holars nevű bolygóról. A háromfejű lények igen érdeklődtek iskolánk és a színház iránt. Eldicsekedtem hát nekik, hogy van egy iskolai színjátszócsoportunk. Csak azt nem közöltem velük, hogy már vagy öt éve nem szerveztek előadást. Ebből lett a baj, ugyanis meg akarták tekinteni az egyik előadást.
Nem tudtam, mihez kezdjek. Meglátogattam régi barátomat, Luciferusz Tokányuszt, és a segítségét kértem. Megbeszéltük, hogy előadjuk a nagyszerű színdarabot, amelyet Köpönyeg úr írt, és a címe Gogol. A főszerepre Szabót, a mellékszerepekre Attilát, Atit és Szabót jelöltem ki. Ők el is vállalták. Megkezdtük a próbákat. Rohamosan közeledett az előadás napja. Az egyik próbán történt:
– Lenni vagy nem lenni, ez ott a kérdés… – kezdte meg monológját Szabó.
– Ó, édes Júliám – szólt Ati.
– Ó, Rómeó, miért vagy te Rómeó? – kérdezte Attila.
– Nem… Nem és nem! – mérgelődött Luciferusz Tokányusz. – Szabó a Hamletből prédikál, Ati és Attila meg a Reuma és Júliából.
Nagy nehezen összehoztuk. Betanultuk a Gogolt, és eljött az előadás napja. Még csak alig tíz órácskát késtünk a kezdéssel, amikor megtudtuk Luciferusz Tokányusztól, hogy az űrlények visszatértek a saját bolygójukra.
Ezt nem tűrhettem, és örömömben feloszlattam az iskolai színjátszócsoportot.
A többit már tudjátok úgyis, akkor meg mindek meséljem?
***
Ott ültünk hát összeverődve, hárman, ha jól emlékszem, a Mojóban, az egyik emeleti asztalnál, az Elbeszélő Én, az Alteregó és jómagam, akit Nyakas Papa1 egyszerűen csak leödönözött – hát legyen meg az ő akarata, igaz szívvel vállalom –, s bizony kicsit magyarázkodnom is kellett, hiszen a fenti (egykori, régi…) iskolai fogalmazásom címét sem én adtam... Hanem történt bizony, hogy amikor 1983-ban új kiadásban megjelent Kovács Sztrikó Zoltán két regénye, a Fizi Karcsi kalandjai és A lábfülesek bolygóján, mindkettő a Forum Könyvkiadó gondozásában, a Jó Pajtás című gyermeklap pályázatot hirdetett. Fogalmazást kellett írni a megadott témára... Jómagam akkoriban éppenséggel egy tucat esztendős, ha lehettem, és az volt a pályázatban megadott feladat, hogy el kellett olvasni – legalább! – az egyik könyvet, és annak alapján scinece-fiction (sci-fi, no!), azaz tudományos-fantasztikus, nem kevésbé futurisztikus mesét, történetet, fogalmazást írni, s bizony a Feröer-szigeteki ámbrás ceteknek nyoma sem volt a pályázati kiírásban. Több lehetséges – de kötelezően előre megadott! – cím közül lehetett választani, ezek egyike volt az Iskolai színjátszócsoport 2000-ben is. Emlékszem, általános iskolai magyartanárnőm, Raffai Klára a zentai November 11. Általános Iskolában nagyon megdöbbent azon, hogy én már akkor Gogolt és egyik művét emlegettem a fogalmazásomban. Kisebbfajta előadást is tartott az egyik órán, amelyiken az osztály házi feladatra készült pályázati írásait értékelte, arról, hogy „ez az Ödön milyen művelt”, pedig igazából teljesen véletlen volt az egész... Egyértelműen a véletlen számlájára írható, hogy nekem már akkoriban a kezembe akadt a polcon ez a kötet, amelyik teljesen vétlen ebben a történetben, s nem is sejtheti, hogy érintve van.
Károly, a pincér lépett oda hozzánk. Ismerősként köszöntött bennünket, hiszen korábbi munkahelyén, a Piqueben is rendszeres, visszajáró törzsvendégei voltunk így együtt, mi hármasban, ilyen szoros és kitartó barátságban, egyetértésben, testvériségben.
Leadtuk a rendelést, és ott ültünk a Mojo emeleti asztalánál, nagyjából tanácstalanul, hiszen olyan összefüggések kezdtek lassan megvilágosodni előttünk, amelyek több, alaposan felépített összeesküvés-elméletet is kapásból, mondhatni fél kézzel lesöpörnek az asztalról. Olyan jó összeesküvés-elméletet aztán meg végképp nem találhat ki senki sem, amilyet a való élet le tud gyártani, le tud képezni ere a mi kis szeretett Vajdaságunkra. Ott ültünk tehát a Mojo emeleti asztalánál, a Károlynál megrendelt söreinkre várva, és épp arról kezdtem mesélni a többieknek, hogy a ma már nyugalmazott Raffai Klára tanárnőmhöz bizony nagyon szép emlékek kötnek, mert egyrészt kiváló pedagógus volt, másrészt pedig legutóbb, immár nyugdíjasként, épp 2000-ben láttam őt... Nem vicc! Szép kis összefüggés-elmélet hozható ki ebből is az egykori iskolai fogalmazás címével párhuzamba állítva. Amikor 2000 októberében forradalmat csináltunk Zentán (is…), és megbuktattuk Slobodan Milošević diktatúráját, mindvégig ott volt velünk a tüntető tömegben. Apró termetével ott állt a tüntetők között, mindig az első sorokban, maga előtt tartva saját, otthon készített kis A4-es formátumú transzparensét, amelyikre a követelések közül ő a nyugdíjak értékének megőrzését, illetve visszaállítását írta fel... Nagyon jópofa, tisztelni- és szeretnivaló jelenség volt így, én rettenetesen örültem neki, hogy ő is ott volt azokban a napokban az akkor még létező Zentai Városi Rádió épülete előtt.
Időközben, az iskolai fogalmazás megírása és a 2000-es októberi forradalmunk közötti időszakban pedig színészként Gogolnak abban a színművében, A revizorban is játszottam, amelyik A köpönyeggel egy kötetben jelent meg abban a kiadásban, amelyet jómagam alig egy tucat esztendősen olvasgattam. Komámmal és egyetlen kumcsekemmel, más – ugyancsak ismert nevén még... – Cuncusommal a Dobcsinszkij–Bobcsinszkij, avagy Bobcsinszkij–Dobcsinszkij (csak nézőpont kérdése...) párost alakítottuk a darabban, egy felettébb hirtelen jött beugrásban a szabadkai Népszínház produkciójában, Alekszandr Tovsztonogov rendezésében…
1 S úgy bizony, Nyakas Papa egy hosszabb elbeszélő műben kap majd, s remélem, hogy mihamarabb, komolyabb szerepet.
