„S e holt falak története még oly közel van. Itt borong a dűlt vár, melynek árnyékos bolthajtásában világszép asszonya, a szép Báthory Erzsébet emléke kísért (Csejte). Szűz leányok vérében szeretett fürdeni; attól lett oly fehér. Még bejárható a pince, ahová háromszáz áldozatát eltemette. Átellenben a szomszéd várrom, melyben az ifjú lovag lakott, akinek kedvéért akarta a szép nő még szebbé tenni magát. S nem messze van a várkastély, túl a hegyeken, ahol az ősi képtár őrzi a szép szörnyeteg képmását; az az alabástromfehér arc oly szelíden néz le reánk, mintha csak azt kérdezné: »Hát mit tettem én, rózsákat téptem le, rózsavízben fürödtem: hát vétek az?«” – mint már a múlt héten is láthattuk, Jókai Mór (1825–1904) írt így ezekben az őszinte rajongással átitatott sorokban a felvidéki Vág folyó völgyének csodálatos vidékéről, majd így folytatta: „Amott hajlik ki a folyam fölé a magányosan álló bérc, mint egy óriási erratikus szikla, melynek tetején egy bolond szavára emeltetett várat egy még nagyobb bolond (Beczkó).
Ott látszik az orom, melyről a vén Stibor vajda alábukott, ott a kerti kőpad, melyen aludt, mikor a vipera szemeit kimarta.” (Jókai Mór: A Vág völgye) Időzzünk hát kicsit még mi is a Vág csodálatos völgyében… Műár csak azért is, mert egy héttel ezelőtt itt tettük le a lantot, s mert a vízi utaknak is nagy jelentőségük volt egykoron, sokkal inkább megbecsülték azokat, mint manapság, amikor már valóságos kuriózum egy hajóút vagy egy kis csónakázás. Az Árva folyamán érkezve a Vág oldalában szállunk most partra, a megboldogult apósom, Mihájlovits Péter (1943–2004) halála után az újvidéki nagyszülői ház padlásáról előkerült gyermekkori képeslapgyűjteményének kalauzolása mellett, mert a következő küldemény innen érkezett… Rákerestem az interneten (még indulás előtt…), s bizony azt kellett látnom, hogy a folyónak nagyjából a Sztrecsénnyel szemközti oldalán („srégen által”, ahogy zentaiasan mondhatnánk...) álló régi vár ma már sokkal romosabb állapotban van, mint amilyennek ezen az 1965-ös képeslapon (Ján Hajduch felvétele ez is…) látjuk. Igaz, kicsit, mintha már a neve is azt sejtetné, hogy az emberek mindig is réginek, elhagyatottnak, romosnak ismerték volna… Akárhogy legyen is, kár érte! Hiszen ez a látvány, ahogy ezek a romok, az egykori várfalak a Vág fölé emelkednek mintegy négyszázhetvenöt méteres tengerszint feletti magasságban, már önmagában is lenyűgöző. Tudunk várakról, romtemplomokról, kolostormaradványokról, amelyeknek köveit, tégláit elhordták a környékbeli emberek az ínség idején, hogy azokat újrahasznosítva építsék fel a maguk otthonát, így nem tudhatom hát, Óvár romjai hány családnak tartottak később, a lerombolása, vagyis az 1680 óta eltelt századokon át biztos tetőt a feje fölé…
Óvár valamikor a 13. században épült, vélhetően 1254 után, de az írásos emlékeink csak 1267-ben említik először. A Zólyomi család birtokaihoz tartozott, azt azonban, hogy melyikük emeltette, a testvérek közül Mikó, Detre vagy Mihály, esetleg utódaik valamelyike, máig sem sikerült minden kétséget kizárhatóan tisztázni. És talán már nem is sikerülhet… Apró kis érdekessége a történetnek, hogy ők a birtokot ugyanazért az Árváért cserében kapták, amelynek várától lecsorogtunk idáig két folyamon át, s amelyiknél épp a múlt héten időztünk apósom idegenvezetése mellett, részben tehát a Zólyomi család életútját követve érkeztünk most ide, még ha – s ismét! – a puszta véletlen is hozta így.
Egy idegen nyelvű útleírásban olvastam egyszer, hogyan gyönyörködött a szerző abban, ahogy a Vág völgyében kocsikázva, a „modern autóúton” – ahogyan ő fogalmazott – haladva előbb a folyó jobb partján tűnik fel Óvár, majd folyásirányban alig néhány kilométerrel később, a bal parton kísértetiesen hasonlatos vármaradványok vonják magukra a figyelmét.
A két ott említett építmény – Óvár és Sztrecsény vára – története gyakorlatilag elválaszthatatlan egymástól, külön-külön vélhetően nehezen is lenne értelmezhető. Történt pedig, hogy a 13. században vagy legfeljebb a 13. és a 14. század fordulója táján a Balassa nemzetség a Vág túlpartján, a közvetlen közelben kezdett építkezni. Az emberek, hogy a két erődítményt megkülönböztessék egymástól, teljesen logikus és kézenfekvő módon ekkor kezdték a jobb parti építményt réginek, vagyis Óvárnak, a vonzáskörzetébe tartozó részeket pedig óvárosnak nevezni. De mindezzel kapcsolatban elenyészően kevés a forrásunk… A 14. század elején aztán mindkét vár Csák Máté kezére került, 1321-től pedig királyi fennhatóság alá. Óvár később időlegesen visszakerült ugyan a Zólyomiakhoz, de zavaros idők voltak ezek… Is. Végül aztán a Szentmiklósi Pongrácz család birtokaihoz csatolták, amíg az egészet, úgy ahogy volt – akkoriban a maiaknál minden bizonnyal még sokkal jobb állapotban –, a 17. században odahagyták az enyészetnek. A haditanács a várat 1680-ban romboltatta le. Szorgos történetírók azonban feljegyezték: egykor volt tulajdonosai továbbálltak, és egy kicsit északabbra, Karasznyánban építettetek maguknak helyette várkastélyt. Kövessük hát most mi is a példájukat…
Még ha az életútjuknak ezen a ponton búcsút is intünk…
Nem Karasznyánban folytatjuk hát kalandtúránkat, mert nem ezt diktálja a megboldogult apósom gyermekkorából, a múlt század ötvenes-hatvanas éveiből származó képeslapgyűjtemény. Zólyom vára valamikor az 1370-es években nyerte el (a Fialová felvételén is szépen megörökített...) mai formáját, habár később még Corvin Mátyás királyunk is – akiről feljegyezték, hogy az erődítmény visszafoglalása után szívesen tartózkodott itt – végeztetett kisebb-nagyobb átépítetéseket rajta.
Érdekes kis színfolt ebben a történetben, hogy amíg a magyar történészek és nyelvészek szerint a zólyom a sólyom magyar szó régebbi változata (no jó, olykor még a szárnyas avar megnevezésére is visszautalnak…), addig szlovák történészek a választani, illetve kiválasztani jelentésű zvolit szláv kifejezésből eredeztetik, hiszen a település szlovák neve ma is Zvolen. Kiválasztott lehetne talán? S ők ezt azzal magyarázzák, hogy Zólyom várának helyén az első erődítményt a hunok emelték, mert Attila (vagy Atilla…) ezt a pontot szemelte ki temetkezési helyéül. Nem én leszek az, aki igazságot tesz ebben a kérdésben, a politikai felhangoktól – és a napi politikai érdekektől – lecsupaszítva azonban mindenképp tényként kell elismernünk, hogy a történet mindkét változatában nagyon is izgalmas.
Egyes források szerint a zólyomi vár falai között (és nem a kanonizáltan rögzült Nyitrán…) halt meg 1095. június 29-én Szent László királyunk… No jó, de olyan elméleteket, történeteket is ismerünk, hogy például Kossuth Lajos sem Monokon, hanem Olaszliszkán született… Ma már talán épp megboldogult apósom lenne az, aki igazságot tudna tenni az ilyen, és ezekhez hasonló kérdésekben…
