„Vannak vidékek, amiknek igéző hatása az emberi kedélyre el nem tagadható, amiknek múltja belesugall a jelenbe. Ország, világ, korszellem átalakul, idomul az idővel, az a vidék maga külön is alakít, idomít, s hagyományos befolyását nem szünteti meg, s mint egy örökké tartó álom, belerémlik az ébrenlétbe” – Jókai Mór (1825–1904) rajongással írt itt idézett soraiban a felvidéki Vág folyó völgyének csodálatos vidékéről, majd így folytatta: „Pozsonytól felfelé haladva, elénk tárul az elragadó szép Vágvölgy, minden fordulata egy-egy új, megkapó, festői panorámát mutat elénk. Egy szeszélyesen kanyargó folyóvíz örökké változó mederrel, amit hol elhagy, hol visszafoglal; két oldalán erdőpalásttal fedett hegyhátak. Egyike az uralkodó folyóknak; partjain az ország legódonszerűbb városai – egész középkori jelleggel, némelyik még kőfallal kerítve. A lombfedte hegyoldalakban úrlakta ősi várkastélyok, kívül harci védelemre szánt sáncművek közé befészkelve s benn reneszánsz kori francia ízlésű pompával berendezve. Körülöttük csodaszép parkok, minőket csak nagyúri bőkezűség alkothatott valaha, hattyús tavakkal, tündéri grottákkal, vízesésekkel, dámvadcsordákkal. Távolabb az aranyködbe burkolt hegyek ormain emelkedő roppant várromok, amikből még csak nemrég halt ki az élet: a dűlt falak ablakmélyedéseiben még ott láthatók az olasz freskók, az egyesült családok címerpajzsai, miket a szárnyas nemtő Hymen ölel össze, a megrepedt boltozat kettészakítá a géniuszt. Ott vannak még a leomlott erkélyek helyén a művésziesen faragott kariatidák; s a históriai falak teleírva, vésve már az újabb kor látogató kis alakjainak neveivel.” (Jókai Mór: A Vág völgye)
A történelmi Felvidékre kalauzol most bennünket az író. S ezt szinte csak a véletlen hozta így: a megboldogult apósom, Mihájlovits Péter (1943–2004) halála után az újvidéki szülői vagy inkább nagyszülői ház padlásáról előkerült gyermekkori képeslapgyűjteményének egyik, ábécérendbe szedett dobozának legelején sorakozik ugyanis Árva vára, alig néhány más település szorította csak maga mögé, s bizony, elsőként most ez akadt a kezembe. (A gyűjteményről pedig meséltem is már az elmúlt hetekben, két részre bontva az ötvenéves Kilátóban: Apósom nyomában, avagy prológus egy térregényhez, Magyar Szó, 2011. július 16., illetve július 23. És mindezzel, ha ugyan csak érintőlegesen, de máris belesodródtunk abba a másik történetbe, amelyiknek elővezetését az egymásra épülő blogrendszereimmel összefüggésben a múlt héten már előre jeleztem… mostanra ígértem…) Hiszen szokták a Bibliát is úgy olvasni olykor, hogy véletlenszerűen ütik fel a kötetet, sugallatot, megérzést, sejtetést remélve az emberek, s arra vágyva, hogy a Szentírásból így olyan isteni üzenetet olvassanak ki, amely útmutatást adhat a hétköznapjaikhoz, döntéseikhez, életük sarkalatos fordulópontjaihoz. A Szentírásban pedig – számtalan más egyéb nagyszerűsége mellett – épp az is az egyik legcsodálatosabb, hogy általában ezt a szikrának is mondott kis világi segítséget, s mégis szakrális tanácsot mindig meg is adja annak, aki figyelmesen keresi, s őszinte hittel olvassa sorait. Tekintsük hát most hasonló – még ha cseppet sem szakrális – útmutatásnak ezt a véletlent, mintegy apósom üzenetének is, onnan fentről, abból a másik világból (amelyik vélhetően igen sok tekintetben jobb is a miénknél…), ahonnan ő manapság, s ezt biztosan tudom, vigyázó szemét azóta is rajtunk tartja. Tekintsük most ezt az ő kívánságának, az ő útitervének, hogy igen, itt aztán érdemes, valóban érdemes körülnézni, s értő pillantással fürkészni a falakat, a völgyeket és az ormokat a tájban, erdőségeikkel (amelyek búvóhelyet adtak az üldözötteknek…) és szántóikkal (amelyek táplálták az itt élő népeket…), folyamaikkal (amelyek olykor el is nyelték az óvatlanokat…), s nem kevésbé útjaikkal (amelyek biztos helyre vezetik estére az utazót…), amelyek között most ezek a képeslapok, ez a nagyszerű gyűjtemény segít bennünket az el- és a kiigazodásban.
A mai Szlovákia területén bolyongunk tehát, helyenként romos, máshol részben felújított várfalak mentén. Pont abban az irányban, amerre a régi képeslapok vezetik kalandtúránk útját. Ezernyi magyar kötődés. Történelmünknek nemcsak szilánkjai, hanem olykor sarokpontjai is egyben. Sok-sok vár és kastély bizonyítja itt, hogy a kettő együtt is működik: várkastély formájában. A magamfajta alföldi ember már szédülni kezd ebben a tengerszint feletti magasságban. A sziklaszirtről pedig itt is, ott is régi építmények magasodnak a folyók, az alattuk haladó közutak és sztrádák, a véletlenszerűen idevetődött utazó fölé...
Még nem érkeztünk meg a Vág völgyébe, de már jó úton vagy inkább jó vízen haladunk… Az egykor volt Magyar Királyságban a Lengyelország felé vezető régi utak védelmében évszázadokon át kiemelt szerepet játszott a mai Szlovákia területén található, a tatárjárás után épült Árva vára. Innen, az azonos nevű folyam partjáról érkezett hát felvidéki kalandtúránk első képeslapja...
Megboldogult apósom gyermekkori, a múlt század ötvenes-hatvanas éveiből származó kollekciójába egy gyűjteményes kiadásban került be ez a képeslap (Ján Hajduch felvétele…) Slovensé hrady a zámky, vagyis Szlovákia várai és kastélyai címmel. Mint a képen is jól kivehető, Árva vára az azonos nevű folyó fölé magasodó, pontosan száztizenkét méteres sziklaszirtre épült, s a maga korában természeti adottságai miatt is nehezen bevehető erődítmény lehetett. 1370-től a 17. századig pedig az ugyancsak azonos nevű – s már a Pallas Nagylexikon szerint is – Magyarország leghegyesebb, legzordabb és legszegényebb megyéjének közigazgatási központja volt.
Idegenforgalmi szempontból – vagy akár csak egy (hosszú)hétvégi kirándulás erejéig – manapság pedig azért is érdekes lehet számunkra ez a környék, mert ezeket a vidékeket annak idején a török hódoltság nem érte el, és nagyrészt máig is megmaradtak a középkori templomok, esetenként más építmények is, amelyek nagy részét – akárcsak Árva várát is – épp ugyanazokban a hatvanas években újították fel, amikor ez a felvétel készült.
Innen akár dereglyével is indulhatnánk tovább következő úti célunkhoz… Immár valóban a Vág völgyébe! A dereglye pedig a „folyami uszáknak egy neme, középfaj a ladik és tölgyfahajó (gabonáshajó) között. Alakja és nagysága az egyes folyók és folyamszakaszok szerint igen különböző, de leginkább tompa fara és felhajló, csucsos v. felhuzott orra van” – mondja megint csak a Pallas. Én szívesen eveznék is, de azt hiszem, egy ekkora hajót – átlagban huszonnégy-huszonöt méter hosszúak voltak hős- vagy inkább fénykorukban egykoron – már nem irányíthatnék el oly egyszerűen egy szál magamban a vízen, mint gyermekkoromban, Zentánál, a családi ladikot a Tiszán… Csorogjunk le hát inkább most szépen lassan, folyásirányban, végig ezen a folyamon, egészen a torkolatig, az Árva ugyanis a Vág jobb oldali mellékfolyója, s ott lesz hamarosan dolgunk…
