Na végre, ez is eljött, nyolc évet kibírtunk itt. Sok szép élményben volt részünk. Sok mindent megtanultunk, kivéve azt, amit kellett volna. Élveztük a kirándulásokat, és az örömteli, önkéntesen kötelező munkaakciókat.
Mostanában sokat beszélünk a ballagásról. A ruha körül nem volt sok vita, mindenki egyet akart – semmit. Megegyeztünk abban, hogy a ballagási ünnepség csakis az Eugénban lehet. Nagy örömünkre szolgált, amikor megtudtuk, hogy a tanárok az iskolában szeretnék megrendezni az ünnepséget. Az osztályfőnök kiadta a parancsokat, hogy az ünnepség alatt mit szabad, mit nem szabad csinálni. Vagyis a 24. paragrafus 20. cikkelyének 3. bekezdése alapján, amit 1989. február 30-án adtak ki:
– Tilos szeszes italokat fogyasztani! Tilos szökni és egyéb tiltott dolgokat csinálni!
Aki mégis olyat cselekedne, ami a fenti tiltásokba ütközik, nagyon szigorú életfogytiglani osztálytanácsi megrovót kap. Súlyosabb esetekben igazgatóit. Mi megfogadtuk, hogy nem fogadunk meg semmit. Még nincs eldöntve, hogy mikor lesz eldöntve és feldöntve ez a szép terv.
Ezt a nyolc évet kibírtuk, boldogan lépünk ki az iskola kapuján. Visszaemlékezve nem is volt olyan borzasztó, mint amilyennek tűnik.
***
Az első két nap volt a legnehezebb. Akadtak bennük pillanatok, amikor úgy éreztem, mindennek vége, megvadulok, megőrülök, összeomlok, azonmód bipolárisba váltok át; mindenféle finom étkek lebegtek a szemem előtt, végeérhetetlen lucullusi lakomákat vizionáltam, sok és nagyon sok, és még többfogásos reggelik, ebédek és vacsorák rémképe csalogatott elcsábulnom… Második nap este már nem bírtam magammal, annyira kikészültem, hogy mindenképp a konyhába kellett rohannom: ha már nem ehetek, legalább főzzek! Sebtében kotyvasztottam hát valamit… De nem ettem meg! Hátrahagytam az enyészetnek… Nem mintha annyira rossz lett volna, sőt egyáltalán nem. S ez utóbb ki is derült később! De főznöm kellett, hiszen legalább ennyit foglalkozzak a kajálással, az étellel és az étkezéssel, a táplálkozás, vagy inkább a nagy zabálás gyönyörével… Harmadnapra azonban valami megváltozott bennem, enyhült, sőt teljesen fel- és elhagyott a kín, a szorítás a gyomromban, és már röhögve kiáltottam, üzentem bele a nagyvilágba, hogy „Harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset...”
Nagyon köszönöm Kalász Istvánnak (akivel néhány héttel később együtt dedikáltuk most megjelent köteteinket az Ünnepi Könyvhéten, s…), aki félreértette azonos tartalmú bejegyzésemet a Facebook internetes közösségi portálon regisztrált üzenőfalamon, és felkínálta a lehetőséget, hogy menjek el hozzá degeszre zabálni magam. „Valami baj van, Attila?” – kérdezte szinte azonmód, majd pedig: „Kenyér, vaj, sajt, tojás, némi felvágott van itthon...” – írta akkor gyors válaszában. Ezúton is köszönöm hát ezt a félreértést!
Nem, annyira komoly baj szerencsére tényleg nem volt, hogy el kelljen rohannom, akár hozzá, akár a legközelebbi ingyenkonyhára némi betevőért. Az én bajomat léböjtkúrának hívták… „Fogytán az energiája? Kedvetlennek érzi magát? Itt az ideje, hogy megtisztítsa szervezetét! A szakszerű léböjt csodát művel külsőnkkel, belsőnkkel egyaránt. Határozza el magát, segítünk!” – olvasom most a Vitalitás című egészségügyi portálon. S úgy is, mint: www.vitalitas.hu. Történt pedig – mi tagadás! –, hogy mindennapi ülőmunkám mellett felszedtem a télen néhány kilót, s eljött a tavasz, meg lassan a nyomában a nyár is leselkedett már, s gondoltam, le kellene adni néhány centimétert a derékbőségemből, el kellene hagyni néhány kilót a vágósúlyomból. Így kezdődött hát léböjtkúrám sanyarú története… Úgy álltam ott a tűhely mellett főzőcskézve ezen az estén, tantaloszi kínjaimat egyre csak fokozva, mint Andersen meséjében a szegény gyufaárus kislány, amikor belesett az ablakon, és látta a gazdagon terített asztalt…
Negyednapra azonban már edzenem, készülnöm kellett, mert tudtam, hogy a hétvégén egy osztálytalálkozó előtt állok. Nem mehetek oda azzal, hogy „köszönöm szépen, csak egy pohár csapvizet kérek…” Elejtettem már néhány keresetlen szót arról sorozatunkban (Góóól…, Magyar Szó, 2011. április 16.), hogy idén kereken negyvenéves a zentai November 11. Általános Iskola 8. c osztályában 1986-ban végzett nemzedék. Összejöttünk hát május 28-án, hogy megnézzük egymást magunknak (ki-ki a többieket saját magának… ) így, huszonöt esztendő távlatából.
Nem tudom, a többiek hogy vannak vele, de én örültem a találkozásnak. Mondjuk, Gömöri Józsi barátom, akinek utolsó általános iskolai dolgozatunkra írtam 1986. május 26-án a fent idézett fogalmazást, nem jött el, és távol maradtak még néhányan, akiket azóta sem láttam, hogy annak idején elballagtunk. De, teszem azt, egykori tanítónőmet, akitől (számomra…) az „utóéletemben” az egyik legfontosabb dolgot, a betűvetést megtanultam, Csernák Ilonát, vagy felsős osztályfőnökünket, Molnár Piroska Teréziát az ilyen alkalmakon kívül vajmi keveset láthatom.
S nem is tudom… Diáként, végzősként, annak idején talán úgy éreztük, hogy elegünk van az egészből – s talán így érezhetik a most (el)ballagók is –, és legszívesebben szabadultunk volna nyolcadik végén mindentől, ami még oda kötött bennünket az iskolapadhoz, mert szerettünk volna már továbblépni… Nem tudom. Ha nem éreztük volna így, talán Józsi sem kéri annak idején, hogy ilyen témák, ilyen dolgok kerüljenek bele ebbe a zsengeszerű kis iskolai fogalmazásba…
De ha valóban így lenne, akkor egészen bizonyos, hogy nem örülnénk az ilyen ritka találkozásoknak…
