Lányom (no és persze a család…) egyik kedvenc amerikai tévésorozata – a különböző csatornákon naponta adásba kerülő kismillió közül – a Gyilkos elmék. A Port.hu ismertetője szerint: „A Criminal Minds története az FBI egyik különleges részlegéről szól. A csoport feladata nem kevesebb, mint az ország bűnöző állományát, valamint a bűnözésre hajlamos személyeket analizálni, a különösen veszélyeseket kiszűrni és megállítani, mielőtt újra lecsaphatnának. Jason Gideon (Mandy Patinkin) ügynök a viselkedésanalízis legelismertebb tekintélye, míg Aaron Hotchner (Thomas Gibson) speciális ügynök különleges módszereiből képes hasznot húzni, és feltárni az emberek legféltettebb titkait is. Derek Morgan (Shemar Moore) a megszállott, fanatikus bűnözőkre specializálódott, dr. Spencer Reid (Matthew Gray Gubler), a meg nem értett zseni pedig, akinek a szociális IQ-ja legalább olyan alacsony, mint amilyen magas az értelmi intelligenciája, maga a két lábon járó lexikon. Elle Greenway (Lola Glaudini) a saját előéletéből kiindulva nemierőszak-bűntényekre szakosodott.” Mi péntek esténként szoktuk megnézni az RTL Klub műsorán, de több más csatorna is rendszeresen adja az epizódokat.
A sorozat tehát az amerikai – hivatalos fordításban: – Szövetségi Nyomozóiroda, vagyis a Federal Bureau of Investigation profilozóinak csapatáról szól (mondom itt most elsősorban azoknak, akik nem ismernék a szériát…), és figyelem ám ezeket a srácokat a képernyőn, hogyan elemeznek ki minden szituációban, mindig és mindenkit hétről hétre (vagy akár gyakrabban is… ) a mélylélektanból következtetve akár még a felszínes szokásaikra is. No jó, ez „csak” egy tévésorozat, célja a szórakoztatás (és lényegében semmi más…), ne várjunk el hát tőle pszichológiai, pszichiátriai szakmai alaposságot. Mert minek is?! De akkor is, epizódról epizódra haladva, ezzel a módszerrel ismerik ki az elkövetőket, akiket persze szépen, minden rész végére, kézre is kerítenek. S teszem hozzá gyorsan: ebben a tévészériában rendszerint sorozatgyilkosok, mániákus, tébolyult, leginkább pszichopata bűnelkövetők után nyomoznak, az amolyan, hétköznapi, megtévedt, de normális, beszámítható tettesek nemigen léphetik át a forgatókönyvírók – és elsősorban a producerek – ingerküszöbét.
Nézem ezeket a srácokat (hiszen többségükben fiatal, tehetséges színészek játszanak a sorozatban…), és jut eszembe: vajon milyen következtetésekre jutnának, ha egyszer engem elemezgetnének hasonló módszerekkel a szerepükben? Szerintem mindenkinek (bárkinek… akárkinek…) a fejében megfordulnak ilyen gondolatok, kérdések és leginkább kétségek olvasás, tévénézés közben. Úgy sejtem, nagy eséllyel indulhatnék egy hasonló elemezgetésben a gyűjtögető „elkövető” igencsak kevéssé megtisztelő címéért folytatott küzdelemben… És érdekes volt – A szó elszáll, a kép megmarad címmel – a tegnap esti epizód is (ötödik évad, huszadik rész…) az RTL Klub műsorán: „Öngyilkosságot követ el egy sorozatgyilkos. A Tetovált ember utolsó áldozata azonban még nem került elő. A fiatal lány, Rebeca élete azon múlik, milyen gyorsan fejtik meg a titkot, ami tíz évig rejtve maradt. Hotchner és csapata a halott testét teljesen beborító tetoválásokból rájön, hogy a sorozatgyilkosnak tettestársa is van, akinek a profilját szinte lehetetlen megfejteni” – ahogy a Port.hu is szabatosan összefoglalta.
Rendezgetem, gyakorlatilag már hónapok, illetve a Kép.tár.hu eltűnése óta (ahogy arról meséltem is sorozatunkban …) a régi, nagyrészt még gyermekkoromban felhalmozott képregény-gyűjteményemet. Van, amiből teljes, vagy szinte teljes gyűjteményt hordtam össze, némelyeket beköttetnem is sikerült, s akad, amiből csak töredékeset… Ez már, kérem tisztelettel, így alakult…
Rendezgetem őket. Mert ha már újra előkerültek, részben papíron, a régi nyomtatott kiadványok, másrészt meg cédéken, dévédéken a különböző képregények, ne kallódjanak hát tovább szerteszéjjel. Tegyük, vagyis töltsük fel gyűjteményünket mihamarabb arra a virtuális polcra, amelyiken aztán majd bármikor megtalálhatjuk, illetve elérhetjük, ha kedvünk támadna belelapozni valamelyikbe. A világnak akármely pontján pottyanjunk is egy számítógép elé.
Lenyűgöző, hogy mennyire izgalmasan sokszínű, sokrétű, tarka világ ez – a képregényeké. Így, mai szemmel nézve is. Vagy még csak most igazán… Ahogy így rendezgetem egymás mellé a dolgaimat, egyre inkább kezd nyilvánvalóvá válni, hogy megfelelő megközelítésben tulajdonképpen bármi lehet képregény, csak értelmezés kérdése az egész: a ma már klasszikusnak tekinthető Asterix-történetektől – mondjuk – egész Slavko Matković (és persze még rajta kívül is sokan mások…) művészképregényeiig. És a két, itt megjelölt sarokponton belül és azokon túl is még sok-sok formában… És csak, hogy még egy nevet említsünk a számtalan közül, aki stílusteremtő munkájával új értékeket alkotott: Aleksandar Zograf. Ja, és persze, Sanyiról, a bagolyról sem szabad itt megfeledkeznünk! (Lásd a Képes Ifjúságban minden szerdán, vagy a sanyiabagoly.blog.hu internetes elérhetőségen…) És mindebből adódik, hogy képregény és képregény között is hatalmas különbségek lehetnek olykor. Ezek elemzéséhez is szükség lenne egy szakavatott profilozó csapatra. Persze csak akkor, a valóban fel akarjuk fedni a műfaji rejtelmeket…
Amíg azonban erről meg nem érlelődik elménkben (vagy az FBI-ban…) a visszavonhatatlan döntés, addig maradunk szépen a gyűjtögető „elkövetési módnál”, és nem is csak péntek esténként, hiszen a képregényfüzeteket akárhová magunkkal vihetjük, metrón, buszon vagy villamoson, akárhova induljunk. Megérkezve pedig, akárhol pottyanjunk is a számítógép elé, a virtuális polcon – amelyiknek nagy előnye a valóssal szemben, hogy sohasem kell letörölgetni róla a port – máris fellapozhatjuk a megfelelő internetes tárhelyeken felhalmozott készleteinket.
