„Már Phoebus rövidebb úton hajtotta a nappal / fényét és a sötét Álomnak nyúlt meg uralma, / s győztes Cynthia már birodalmát nagyra növelte. / Borzas Tél tépdeste a dús ősz kedvderítő / díszeit és, hogy aszúvá vénült Bacchus időre, / késett vincellér tépdeste a ritka gerezdet” – ezekben a megrendítő verssorokban írja le a költő és filozófus Seneca – Szilágyi János György kiváló fordításában – azt az egyszerű tényt, hogy ősz van, illetve már az ősznek is a végén történtek azok az események, amelyeket a Játék az isteni Claudius haláláról című művében elbeszél. Bár az első két sorából, miszerint „Már Phoebus rövidebb úton hajtotta a nappal / fényét és a sötét Álomnak nyúlt meg uralma” akár arra is következtethetnénk, hogy este zajlott minden, ez már tévedés lenne… A szerző gyorsan ki is igazít bennünket: habár a pontos időpontot senki sem tudja megmondani, Claudius római császár valamikor „déli tizenkettő és egy óra között” lehelte ki a lelkét. Október tizenharmadika volt, tehát már az ősznek is javában a vége, a szüret idején már túl, amikor tőkén szőlőt elvétve is nehezen találni…
Néhány éve történt az eset, amikor egy neves, elismert borásznál jártam, aki nagyszerű vendéglátóként levezetett a pincéjébe. A bejáratnál kis bolt működött, ahol saját palackozott termékeit árulta a borászat, s onnan nyíltak aztán tovább és még tovább az ajtók, ahová egyszerű földi halandók csak kivételes alkalmakkor tehetik be a lábukat. Mint én is akkor… Ebben a sajátosan – de nagyon megnyerően – kialakított előtérben nézelődtem épp, amikor egy idősebb házaspár lépett a boltba. „Tablettás boruk van?” – kérdezte a férj. Hűűű… Hát az ilyesmi, még kérdés formájában megfogalmazva is, a legdurvább sértés egy vérbeli borásznak! Vendéglátóm szerencsére nem hallhatta ezeket a szavakat, hiszen én is épp azért nézelődtem, bóklásztam ott, mert ő még kiszaladt valahová pillanatnyi türelmet kérve, mielőtt levezetett volna a pincéjébe egy szaftos kis borkóstolóra. De a boltban dolgozó eladónőben is bennrekedt a szó, csak hebegett-hápogott szegény, nem is tudott mit válaszolni… Arról kezdett beszélni kifejezetten összeszedetlen, zavaros mondatokban, hogy ez egy neves és rangos borászat, amelyik nem engedheti meg magának, hogy a tablettás borokig aljasodjon. Meg ilyesmiket mondott még… Vagyis inkább csak hebegett. Mire a férj végül egy viccel ütötte el helyzet, a pillanat kínosságát: „Mert akinek szőlőallergiája van, az csak tablettás bort ihat…” – mondta.
No, erre aztán én is hangosan elnevettem magam.
A „filozófusok könnyebben egyeznek meg, mint az órák” – mondja Seneca, még mindig az isteni Claudius halálának pontos idejét igyekezvén meghatározni: „Már fele útján túl hajtott Phoebus kocsijával, / s – nincs oly messze az éj – fáradtan rázva a gyeplőt / rézsútos ösvényen levezette a mélybe” – pontosít néhány sorral később. Állítólag édesanyja mondta az egyik legvitatottabb római császárról, hogy a természet elkezdte ugyan, de nem fejezte be. Uralkodó is csak egy véletlen folytán válhatott belőle: feljegyeztek ugyanis egy olyan történetet is, hogy röviddel elődje, Caligula meggyilkolása után az egyik katona a palotában, az egyik függöny mögött rejtőzködve talált rá, és amikor a remegő Claudius térdre borult előtte, felismerte benne az uralkodóház egyetlen élő, felnőtt férfi tagját, és zavarában császárnak szólította őt… A népnek pedig sebtében egy nevet kellett mondani, amivel – a tettesek és felbujtóik reménye szerint – akár az orvgyilkolást is igazolni lehet. Gyorsan kellett dönteni… Császárt csináltak hát a félnótásnak, félkegyelműnek, bolondnak tartott Claudiusból, akit, habár mindvégig ott téblábolt a palotában, mindaddig senki sem vett komolyan. Félreállították és eltűrték… Ennyi.
Mindezt persze Senecától tudjuk így. És még néhány korabeli történetíró is rátett néhány lapáttal erre a köztudatban oly hatékonyan kialakított képre – utóbbiak közül legtöbbször Suetonius és Tacitus tendenciózus szövegeit említik. A történelemtudomány azonban több évszázadnyi ilyen hagyományhalmozás után azóta már rehabilitálta a császárt, vagy legalábbis igyekezett, s ma már – főleg a mindezekhez képest még igazán közelmúltnak tekinthető 20. században megtalált, az alexandriaiakhoz írott levelei alapján – hangsúlyozzák, hogy ő maga is kiváló történész volt, fontos építkezéseket indított el, növelte a birodalom területét, s többek között az ő uralkodásának idejére esett Britannia meghódítása is.
De akárhogy legyen is, Seneca szatírája egy műfaji remeklés, amelynek jelentőségét csak még tovább növeli, hogy a korabeli hasonló irodalmi művek közül egy sem maradt fent teljes terjedelmében, csakis különböző töredékes idézetekből ismerjük még az irodalmi forma névadója, az időszámításunk előtti 3. században élt Menipposz szíriai görög író műveit is. Pedig a menippusi szatírák igen népszerűek voltak hosszú évszázadokon át. Sőt, az a kevés is, ami fennmaradt belőlük, még ma is izgalmas olvasmány, s hiába, hogy tudjuk is, nem minden úgy történt, ahogyan szerzőik összefoglalták, vagy inkább mondjuk úgy: feldolgozták. Olyan ez is, mint a szőlőallergia: a vicceken nevetünk ugyan, de a pancsolt bort nem szívesen isszuk meg. Márpedig tablettás bor rendelésével érne fel, ha történelmi hitelességet várnánk el egy szatírától.
