„Nem, azt hitte, nem bír elviselni semmiféle megaláztatást, azt hitte, a megalázó szerepeket csak mások játszhatják, azt hitte, őt nem lehet ilyesmire kényszeríteni. Istenem, mekkorát tévedett!
Valóban, nem kényszerítették rá; magától vállalta. Megindult a lejtőn, s az okosok szerint ott nincs megállás. Erre már kezd rájönni” – nem győzöm hangsúlyozni, milyen öreg vagyok: a Quo vadis?, vagyis a topolyai fiatalok 1988-as (mindössze három lapszámot megélt…) fanzinjában találtam egy utólag betűzött, írógépen írt papírlapot… Nem, az hiszem, ez nem az én szövegem, sőt, ezt akár teljes bizonyossággal is állíthatom, hiszen az írógépen készült kéziratokat is ugyanúgy első pillantásra meg lehet különböztetni egymástól, szerzők és mashinériák alapján, akárcsak a kézírást. Ez pedig egyértelműen nem az én régi írógépemen készült. Így hát ránézésre is meg tudom mondani, hogy ezt az írást nem én követtem el: „Tulajdonképpen nem ért semmit. Nem tudja, mikor kezdődött, mikor bontakozott ki… Csak hirtelen rádöbbenésére emlékszik, és arra, milyen görcsösen kapálódzott ellene.
S még jobban belemerült a mocsárba, amiből menekülni próbált.
Hisztérikus kitöréseire, szöknivágyására emlékszik, éjjeli görcsös zokogásaira, párnába sírt panaszaira, megbocsátó mosolyaira, izzadt testére, ahogyan álmatlanul forgolódik, reggeli karikás szemeire, kamillateákra és alapozófestékekre, a rengeteg hideg vízre, amit a tus rózsája köpködött rá… és az ölelésre is emlékszik, amitől mindent elfelejt…” Mert persze előfordulhatott, megtörténhetett volna könnyűszerrel akár az is, hogy saját kéziratom csusszan be a régi lapszámba, és azt találom meg most, évekkel, évtizedekkel később… De nem! Ez a – nevezzük most így – kézirat a Quo vadis? 1988 augusztusi számával került hozzám, s emlékszem is rá, hogy valamilyen szinten mindig a kiadvány részének tekintettem. Mert hiszen, ismerve a korabeli fanzinkészítési módszereket, eljárásokat, könnyen megtörténhetett volna, hogy egy utólag hozzáadott, utólag betoldott kiegészítés akad most a kezembe (amit talán túlzás lenne mellékletnek mondani… s mégis abban a szerepkörben tetszeleg…), amit már csak „lapzárta” után, sebtében „húztak le” a xerox-, vagy más sokszorosítógépen, és az újság testébe belekapcsolni már nem lehetett. Már nem jutott rá idő…
Mint már jeleztem is, a Quo vadis? topolyai magyar fiatalok, akkori középiskolások csoportjának fanzinja, saját kis lapja volt, amelyiknek mindössze három száma jelent 1988-ban. Impresszumában a rengeteg álnév között csak kevesen vállalták személyiségüket, ezért most csak néhányukat tudom megnevezni: Imre Hilda, Dudás Flóra Mirella, Csernik Enikő, és a kapcsolattartó, akinek Csantavéri úti postacímén a kiadványt – ezerötszáz dináros áron – meg lehetett rendelni, Úri Attila. A számomra azonosíthatatlan álnevek mögött rejtőző személyektől, szerzőktől és egyéb munkatársaktól pedig ezúton is elnézést kérek, amiért ebből a felsorolásból most igazságtalanul kihagytam őket. Hiszen talán éppen egyikük volt az idézett írás szerzője is… Azokban az években, a régi Jugoszláviának igen kiterjedt, s talán mondhatjuk úgy is, jelentős fanzinkultúrája volt. Jómagam például rendszeresen kaptam és rendeltem ilyen, házilag barkácsolt kiadványokat például a ma már az akkorinál jóval távolabbinak tűnő Szlovéniából is.
Mi, akkor, középiskolás kölykök jószerivel egyáltalán nem tettünk különbséget a komoly, nagy, professzionális lapok, és az ilyen, manufakturálisan készült kiadványok között. Ha már Szlovéniát említettem, hát én például párhuzamosan olvastam a ljubljanai Mladinát és a csókai Öröm című fanzint (ennek egy megtépázott, töredékes, kallódó példánya máig is megvan még valahol…), ha pedig figyelmetlenek voltunk, és felelőtlenül elöl hagytuk valamelyiket, hát bizony szüleink sem tettek különbséget közöttük, és egyformán lemosták az ablakot bármelyikkel. De például Szabadkán Stoiljkov M. pedig Ples Slomljenog Dupeta Na Vetru címmel készített hasonló fanzint... „Lassan az Érzés is kiveszik belőle. Nem, még nem tud elszakadni Tőle, erre még nincs ereje. De azt már látja, hogy változni, változtatni kell. Önmagán vagy a helyzeten. A Helyzeten. Önmagán.
Igen. Nem. Talán. Talán? Igen.
Hogyan?
Azt még nem tudja. Fél, hogy még ehhez sem lesz ereje.
Fél, hogy az első ölelés ismét megteszi a hatást.
Igaz, most már az ölelés sem a régi.
A másik lény számára ez már rutinjellegű. S ő ezt nem érti. Nem tudja, miért nem nyúlik már órákig az a néhány perc, mint régen. De Ő már nem is keresi az alkalmat, már nem izgatja a kettesben töltött idő gondolata sem. Minden közeledést elutasít. És ez a megaláztatás legmagasabb (vagy legmélyebb?) foka.” A Quo vadis? 1988-as augusztusi, tehát első lapszámának címoldalát Dragoslavić Igor tervezte. Tartalmát tekintve főleg verseket, kis novellákat, fogalmazásokat, elbeszéléseket közölt a fanzin, de a fiatalokra jellemző módon természetesen megjelentek a lapban zenei tárgyú írások, és egyéb témákat feldolgozó jegyzetek is. Akárhogy legyen is, a múlt század nyolcvanas éveinek sajtótörténetében az egyik legizgalmasabb színfolt volt a fanzinkultúra, amelyet, ha viszonyítani akarunk, hát mai körülményeink között a leginkább talán a blogokhoz, internetes naplókhoz kellene hasonlítanunk. Sok más ok, indok, magyarázat és kifogás mellett részben talán ezért is töltöttem fel ezeknek a régi kiadványoknak egy részét, beszkennelt változatban a szpray.blogspot.com címre.
Nos… Ha még nem mondtam volna: jó szórakozást, kellemes olvasgatást mindegykinek!
