Góóól…

Osztálytalálkozó szerveződik május végére… Túl kerek évforduló ez ahhoz, hogy egyszerűen ki lehessen mondani a számot.  Bizony-bizony mondom néktek, az általános iskolát 1986-ban végzett nemzedék idén kereken negyven esztendős. (No, az idősebbek meg jót vigyorognak most rajtunk, hogy bezzeg, gyerekek vagyunk még…) Van, aki már betöltötte, s van, aki majd csak ezután ünnepel, de akárhogy legyen is, az évek múlásával arányosan szépen gömbölyödünk.  S valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki így van ezzel, de egykori osztálytársaim között többen is akadnak, akikkel a ballagásunk óta egyáltalán nem találkoztam. És olyan érdekes (?) helyzetek is előfordulnak, hogy például a Facebook internetes közösségi portálon rendszeresen beszélgetek egykori iskolatársammal, aki pedig egy időben még a padtársam is volt, és akit mégis, 1986 óta nem láttam, azt sem tudtam eddig, hogy mi van vele, mert az időközben megtartott osztálytalálkozókra sem jött el. S mellesleg máris jelezte, hogy az ideire sem jön…

Súlyos beteg az édesapja, nem lenne illendő most buliba mennie. Hát, erre nem igazán lehet mást mondani, mint hogy ezúton is, innen is jobbulást kívánok neki!

Rég volt 1986… Évtizedek teltek el azóta, birodalmak omlottak össze, társadalmi rendszerek alakultak át és váltottak sebességet, de legfőképp útirányt; öröknek vélt államalakulatok hullottak szét véres háborúk közepette, egykor volt hazánkat ma már csak szilánkjaiban azonosíthatjuk; hetedikes osztálykirándulásunkon egy olyan ország nevezetességeit jártuk végig, amelyik mára már a történelmi atlaszokba vonult vissza, ugyanazt az útvonalat mostanság már útlevél nélkül be sem utazhatnánk. Sokan voltunk (akkoriban még harmincnál is többen kerültünk egy-egy osztályba…), és sokfélék, sokfelé vezetett hát azóta az életutunk bennünket a zentai November 11. Általános Iskola 8. c osztályából: többen is vannak természetesen, akik továbbra is szülővárosomban élnek, a legmesszebbre pedig, azt hiszem, Szabó Csilla került, aki manapság Kanadában él.

Ennyi idő távlatából talán ma már be lehet vallani kínos, és ránk nézve hátrányos következmények nélkül, hogy bizony már akkoriban is előfordult, hogy időnként – a tanári kar által meg nem engedett módon is – kisegítettük egymást. S vélhetően nem is voltunk túl kirívóak ezzel… Én már akkoriban is írtam, és több-kevesebb rendszerességgel publikáltam. Így hát szinte azt mondhatjuk, hogy értelemszerűen adódott a helyzet – mintegy tálcán kínálta fel magát –, amelyben én írtam meg mások iskolai fogalmazásait, ha történetesen ez volt a házi feladat. Hasonló kis turpisságokat rendszeresen elkövetnek a gyerekek, így hát az vesse ránk az első követ, aki soha nem vett részt semmi ilyesmiben. Összeesküvésszerűen pedig más tantárgyakból, elsősorban matematikából, fizikából és vegytanból (ezekből mindig is rettenetesen gyenge voltam, nem is értem, hogy vergődtem át magam az iskolás éveken…) engem segíttettek ki osztálytársaim, ha megszorultam. Vagy nem… És akkor kaptam a rossz jegyeket.

A napokban akadt a kezembe az a rég nem használt, s rég nem is látott füzet – és esküszöm, most utolszor hivatkozom arra a bizonyosra!, arra a tavaszi nagytakarítással egybekötött szobafestésre, amelyikről az elmúlt két hétben már többször is szóltam itt! –, amelyikbe annak idején a verseimet és a novelláimat, köztük az iskolai fogalmazásaimat, dolgozataimat írtam. Ezek között találtam meg azt a fogalmazást is – Góóól… címmel –, amelyik még nyolcadikban készült egyik osztálytársam és sokévi kiváló barátom, Gömöri Józsi (akivel később aztán a középsuliban is osztálytársak lettünk…) szükségleteinek kielégítésére és szíves felhasználásra: „Becsöngettek. Tornaóra kezdődik. Az osztályban síri zaj honol. Nagy nehezen felvánszorog a tanárnéptárs. Öltözőbe megyünk. Gyorsan felöltözünk, pont, mire vége a futásnak.

Megkezdődik a mérkőzés. A kapuban a fantasztikus Barkóczy, aki csak akkor nem kap gólt, ha mellérúgják. A középpályán a fergeteges játékú Bagi. A középpálya középtájának közepén, ahol a kurtafarkú kismalac túr, és az Üveghegyen is túl Csimbi áll. A csatársor Pintér és a pehelysúlyú Negró. A másik csapat felállása: a kapuban a csodakapus, a legjobb, a legügyesebb, a legismertebb! Szabó. Laci a hátvéd. A középpályán Lénárd. A csatársor, a sepregető, törölgető, középpályás, hasfájás stb… egyszóval Gajda.

A mérkőzés megkezdődik. Barkóczy kidobja a labdát, amelyre Péter szalad fénysebességgel, és közben elhúz mellette egy csiga. Laci megszerzi a labdát, de rögtön el is veszíti. Közben Csimbi hasra esik, mert rálépett egy banánhéjra, amit egy ott ólálkodó majom dobott el. Bagi a tavaszi gallyazást végzi, a fákat metszi, és Barkóczyra aprítja fel. Tóta hosszan szöktette Pipit, egészen a kerítésen át. Lénárd magasra íveli a labdát, amely eltűnik a láthatárról. Gajda várja a visszaérkezését, de csak egy veréb esik a földre, amit a labda talált el és terített le. Már látni a labdát, amely nagy sebességgel tart az anyaföld felé. De mit is beszélek?! Hiszen ez nem a labda, hanem egy meteorit, amelyik Gajdát fejbe találja. Abban a pillanatban, ahogy Gajda állt, úgy feküdt. Szabó szaladt a tanárnéptársnak szólni, aki szirénázva meg is érkezett, és mindössze egy kérdést tett fel Gajdának. Azt, hogy mit vesztett el, hogy a földön keresgél. Ő meg csak annyit mondott: az egyensúlyomat.

Megszólalt a csengő, és mindenki örült, hogy bemehet fizikaórára” – írtam hát nyolcadikos suhancként Gömöri Józsi nevében. Mai szemmel nézve persze helyenként már igencsak megmosolyogtatóak az ilyen szövegek, pironkodik is az ember, miközben olvassa, és érzi ám, de veszettül, és nagyon-nagyon, hogy alapos mérlegelés tárgyává kellene tenni, vajon így, ennyi esztendő távlatából közreadja-e; de azt hiszem, és meggyőződésem is: semmi okunk sincs arra, hogy szégyelljük a zsengéinket. Mert hiszen már a nevükben, a megnevezésükben is benne van, hogy azok jók, igazán jók nem lehetnek… Zsengék. Pont. S ha pedig már olyan bátor legény voltam, hogy a múlt héten ideidéztem Juhász Attila tartományi művelődési segédtitkár ifjonckori versét (ami miatt talán ő is pironkodik ma már…), legyen hát bennem annyi kurázsi – s ez a minimum! –, hogy a sajátjaimat is felvállalom.  Góóól vagy öngóóól, ilyen helyzetben már teljesen mindegy is, egyre megy, mert csak az a lényeg, hogy Gömöri Józsi annak idején az ötösét megkapta érte…