Bő másfél évvel ezelőtt történt az „eset”, így hát ahhoz, hogy megtaláljuk a megfelelő csatlakozási pontokat – vagyis, hogy ismét felvegyük a fonalat –, hasznos lehet, de semmiképp sem árt egy kicsit felfrissíteni az emlékezetet. Arról meséltem tavaly áprilisban ugyanezeken az oldalakon, hogy Stjepan Miletić (1868–1908), az ismert rendező, a zágrábi Horvát Nemzeti Színház (vagyis a Hrvatsko Narodno Kazalište; rövidítésben használt nevén: a HNK…) egykori igazgatójának és intendánsának rendezői módszeréről beszélgetett Branko Gavella (1885–1962) és Boro Drašković abban az interjúban, amelyik ez utóbbinak a kötetében jelent meg néhány évvel később. (Paradoks o reditelju, Biblioteka Sterijinog pozorja, Dramaturški spisi, Újvidék, 1988.) Természetesen a teljes anyag fordítását terveztem valamikor a múlt század kilencvenes éveinek első felében, amikor újvidéki lakásunk konyhájában, akkoriban még írógépen dolgozva hozzáláttam a munkához, a beszélgetés magyarítása azonban torzóban maradt. Ennek körülményeiről majd más alkalommal talán mesélek is még…
Most azonban azért hozakodom elő ismét ezzel a témával, mert a fordítás elkészült részleteinek kézirata egy véletlennek igazán nem mondható tavaszi szobafestés nyomán került elő valamikor tavaly március közepén az immár évtizedek óta tornyosuló papírhalmok mélyrétegeiből… „Személyes rendezői abrakadabra?” – kérdezte talán kissé megilletődötten is a beszélgetésben Drašković, aki tanárként oly sok vajdasági magyar színházi rendező kezébe diplomát adott. Ha talán másért nem is értékelnénk munkáját és tevékenységét (pedig dehogynem!...), ezért mindenképp megilleti őt részünkről a tisztelet!
Válaszában pedig így összegezte gondolatait Branko Gavella, a korszakos jelentőségű horvát színházi rendező:
„GAVELLA: (mosolyog.) Ez az egyveleg, ez a sajátos keverék egy nagyon hatásos, csodálatos eszköze volt annak, hogyan hozza közelebb hozzájuk, és hogyan fedje fel a színészek előtt a teljes motivációs rendszert, amelyből még csak mindezek után kellett megszületnie az alakításnak.
– Hogyan valósult meg ez az egyveleg munka közben, a színészek előtt?
GAVELLA: Ez a keverék, tisztán színészi szempontból, nemcsak, hogy hiányos, de nevetségesen dilettáns is volt. (Miletić alacsony termetű, rövidlátó ember volt, az örök szemüvegével az orrán, ugrálósan mozgott, és ügyetlen, nyálas dikcióval beszélt.) S mégis egy olyan temperamentum és egy olyan hit vezérelte abban a meggyőződésében, hogy érthető és világos volt mindaz, ami a szeme előtt lebegett, hogy annak mindenképp szuggesztív hatással kellett lennie a színészeire.
– Gordon Craig mondta, hogy minden színészben ott bujkál a rendező, és minden rendezőben a színész.
GAVELLA: Miletić soha nem volt színész, érdekes viszont, hogy később az ő rendezői módszerét vették át a színészek soraiból kikerült rendezők, mint Raić és Strozzi is.
– Minek tulajdonítja ezt?
GAVELLA: Ez arra utal, hogy épp ez a módszer állt legközelebb a mi színházunkhoz és annak lényegéhez.
– Mint »Déméter szellemének« színházi őrzője, Miletić lénye teljességével is színházi személyiség volt: kritikus, intendáns, dramaturg, a színiiskola alapítója, rendező…
GAVELLA: Miletić intendánsi tevékenységét igazából nagyon gyakran túlértékelték, ezzel szemben viszont soha nem kapták meg az egyébként jogosan kijáró elismerést Miletićnek, mint rendezőnek, és Miletićnek, mint az első színiiskola megalapítójának az érdemei…
– Bevezette a rendezést…
GAVELLA: Miletić nemcsak bevezette színházi életünkben a rendező-művész és az előadás társszerzőjének a szerepkörét és funkcióját, hanem saját temperamentumánál fogva, amelyet inkább nevezhetnénk rendezőinek, mint intendánsinak, ő volt képes elsőként arra is, hogy hatással legyen a mi saját rendezői típusunk kialakulására is.
– Ön mekkora jelentőséget tulajdonít ennek a ténynek?
GAVELLA: Csak akkor határozhatjuk meg pontosan, hogy mindez milyen horderejű jelentőséggel bír az újabbkori színházi életünk karakterének meghatározásában, ha letisztázzuk, hogy egyes színészi jelenségek mellett, milyen fontos szerepet játszottak Miletić tanítványai, rendezői munkásságának örökösei ugyanennek a karakternek a kiépítésében.
– Köztük Ön is, első az elsők között.
GAVELLA: (egy bottal játszik, az eget kémleli.)
– Leköszönve az intendánsi posztról a színház új épületében, a Hrvatsko glumište című kötetének utolsó oldalán Miletić joggal, s nem is büszkeségtől mentesen állapítja meg, hogy »egy felerészben elhanyagolt drámai kezdeményezésből« egy »nagy színház« született.
GAVELLA: Miletić, mint intendáns nem fémjelezte egy új színházi korszak kezdetét, hiszen ő, minden érdemének elismerése ellenére is, csak a már korábban is létező erők és tendenciák érett megvalósulását hozta magával. Ezek az erők akkor már jelen voltak, és készen álltak arra, hogy végre teljes lendületet vegyenek. Az új színházépület, az előadásaink méltóságteljesebb összhatása, a művészi repertoár erőteljesebb hangsúlyozása, és a reprezentativitás tudatának elmélyítése is a színházi életünkhöz belsőleg hozzá tartozó pozitív erők örökségeként szállt Miletićre, s erre az örökölt tőkére nyomta rá ő a pecsétjét, s ebbe fektette bele az energiáját, amely már a kezdet kezdetén kitűzte maga elé a célt.”
Ezzel az idézettel, torzóban maradt fordítással, interjúrészlettel tisztelgek most a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház jövő pénteken – 2012. november 23-án – kezdődő Desiré Central Station című fesztiválja előtt. Amelyre, már látom, a körülmények sajnálatos összejátszása folytán – minden jel szerint – az idén sem jutok el. (Hacsak ki nem íratom magam betegszabadságra… …ahogyan egyik barátom javasolta nemrég.) S bízom benne, hogy a kényszerű távollétemben is számtalan nagyszerű „személyes rendezői abrakadabrát” láthat majd a rendezvény értő közönsége…
Mindehhez már csak annyit tennék még hozzá, hogy Stjepan Miletić 1868. március (ugye, szépen megtanultuk ugyanezeken az oldalakon nemrég: ožujak…) 24-én született Zágrábban, később pedig Bécsben tanult filozófiát. A színházhoz való kötődése korai gyermekkorára vezethető vissza, hiszen már egészen fiatalon teátrumi és irodalmi kritikákkal jelentkezett, valamint színművekkel is próbálkozott, amelyeket szülővárosában mutattak be. A többi pedig már valódi, vérbeli színháztörténet…
(Magyar Szó, 2012. november 17.)
Szerencsés Anna illusztrációja
