Csorba Béla költő jegyzi az 1992-es keltezésű Knini Rádió című versében: „megmondja a hullámhossza, / milyen hosszú hullád hossza”. (Csorba Béla: Orális élvezetek, zEtna, Zenta, 2008.) Költeményét olvasva jut most eszembe, hogy a városnak, amelyik a múlt század kilencvenes éveiben, a vérbő délszláv háborúk idején a Szerb Krajina – vagy, ahogyan „hivatalosan” nevezték: Krajinai Szerb Köztársaság; Republika Srpska Krajina; RSK – központjaként híresült el, van egy régi, a nemzeti emlékezetből lényegében már rég kikopott magyar neve is. Tinnin. Bár ezen a néven csak nagyon ritkán, vagy talán inkább soha nem szerepelt a háborús tudósításokban… Talán jobb is így.
Még valamikor az idén tavasszal történt ugyan, de meséltem már sorozatunkban, ugyanezeken az oldalakon arról, hogy kedvelem az interneten, s ott is elsősorban a közösségi portálokon terjedő kis grafikákat, a különféle írásjelekből összeállított, összeszerkesztett apró szösszeneteket. (A sörkamion és a péklapát, Magyar Szó, 2012. március 10.) És tisztelem azt is, ha valaki időt és energiát áldoz arra, hogy ezeket megalkossa, összeügyeskedje, mert egyfajta sajátságos képi, vizuális látásmódra utal, ami belőlem nagyrészt hiányzik. S ha ezeket az alkotásokat még véletlenül sem nevezhetjük képverseknek vagy vizuális költeményeknek, képzőművészetnek pedig végképp nem, akkor is ott toporognak a felsoroltak ajtajában. Mondjuk hát úgy – némi jóindulattól sem menetesen –, hogy egy-egy ilyen kis grafika már a képvers előszobája… Ezek legjobb, legsikerültebb darabjai ugyanis úgy válnak rajzokká és képekké, hogy közben a billentyűzet vagy az egér használatával a számítógépen könnyűszerrel akár „beléjük is nyúlhatunk”, tetszésünk és kedvünk szerint akár módosíthatunk is rajtuk, ha éppen ahhoz támadna úri gusztusunk. Nos hát, találtam egy újabb ilyen kis grafikát a minap a Fecebook internetes közösségi portálon, amelyik annyira megtetszett, hogy gyorsan el is mentettem, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy most gyorsan bemásolhassam ide:
╔★╦╦╦╦╦╦╦╦╦╦╦╦╦╦╦╦╦╦╦╦╦╦╦╦╦╦★╗
╠★╣████████████████████████╠★╣
╠★╣██╔╗╔╗██████████╔╗██████╠★╣
╠★╣██║╚╝╠═╗╔═╦═╦╦╗╔╝╠═╗╔╦╗█╠★╣
╠★╣██║╔╗║╬╚╣╬║╬║║║║╬║╬╚╣║║█╠★╣
╠★╣██╚╝╚╩══╣╔╣╔╬╗║╚═╩══╬╗║█╠★╣
╠★╣████████╚╝╚╝╚═╝█████╚═╝█╠★╣
╠★╣████████████████████████╠★╣
╚★╩╩╩╩╩╩╩╩╩╩╩╩╩╩╩╩╩╩╩╩╩╩╩╩╩╩★╝
O, happy day! De ez tényleg csak ennyi, nincs benne semmi mögöttes/magasztos filozófia… Ellenben kreativitás annál több!
Az üzenete pedig egyértelmű, felesleges is volna részletezni…
Az internetre, a Facebookra, a közösségi portálokra azonban csak futólag vetettem néhány pillantást az elmúlt napokban, ugyanis amellett, hogy volt dolgom éppen elég, még a tegnapi, topolyai, Bartha György költő barátommal közös könyvbemutatónkra is készültem. Igen, így mondom: barátom… Mert a köztünk lévő – talán jelentős, talán nem – korkülönbség ellenére is a barátságomba fogadtam őt az utóbbi időben, még ha ismeretségünk nem is túl régi keletű. Avagy: keltezésű. Hiszen lényegében csak a tavalyi, 2011-es Ünnepi Könyvhéten találkoztunk először, a rendezvény központi helyszínén, a budapesti Vörösmarty téren. De úgy látom és tapasztalom, hogy ez a baráti érzés kölcsönös… Ha tévednék, Gyuri, kérlek, most azonnal javíts ki!
Mindkettőnk akkor még nagyon friss, szinte nyomdaszagú verseskötete – ezeket igyekeztünk tegnap közös erővel és méltó módon prezentálni a topolyai közönségnek –, a zentai zEtna kiadó gondozásában jelent meg. Hát ezért is lapozgattam az elmúlt napokban a szokásosnál is gyakrabban a „cég” köteteit, s így akadt meg a szemem Csorba Béla fentebb idézett versén.
A másik kötetnek pedig, amelyet ugyancsak gyakran forgattam ezen a héten, a topolyai Művelődési, Oktatási és Tájékoztatási Központ – Tito marsall utca 60. – volt a kiadója a ma már távolinak tűnő nyolcvanas években, s nem mellékes talán az sem, hogy: „Készült a topolyai Népnyomdában, 1986-ban, 300 példányban”. Nebojsza István (1953– 1991) írja a kiadvány címadó versében:
„elindultam én más utakon is,
megpróbáltam elhitetni másokkal is,
hogy van hely, és van igazság.
a legtöbben nyugtattak,
a legtöbben fegyelmeztek:
maradj a fenekeden!
bár tudnám hol a szék,
és máris leülnék,
mert
nem
akarok
a próféta
lenni,
ki
messze
földön,
hirtelen
arat.”
Habár ez sem képvers igazán, vizuális megalkotásában, sorainak elrendezésében mégis izgalmas, érdekes, így hát felkelti az olvasó érdeklődését, önkéntelenül is ráirányítja a figyelmét – s mintegy hozzáadott értékként, kiegészítő tartalmakat hordoz. A szerző Itthon című – s életében megjelent egyetlen – kötete azonban ma már szinte alig fellelhető, vajdasági könyvtáraink többségének állományában nincs meg. Legfeljebb csak magángyűjteményekben kallódik belőle egy-egy példány… Ilyenkor pedig (amikor ilyesmit kell mondanom…) mindig kicsit szomorú vagyok. Én úgy szoktam fogalmazni, hogy „rejtett értékeink” ezek. Ezek! Amelyeket hanyag módon hagytunk kipotyogni a vajdasági magyarság köztudatából, ugyanis úgy vesznek el, sorozatban, mintha soha nem is léteztek volna. Úgy feledkezünk meg róluk, hogy közben tudomást sem vettünk a létezésükről. Ez több mint gondatlanság…
Gondatlanságból elkövetett öncsonkítás…
Én nem ismertem személyesen Nebojsza Istvánt, nem tudom milyen ember volt, nem tudhatom hát azt sem, kinek mi a véleménye róla, költőként csak a versei által ismertem meg, de a barátom barátja a felebarátom… Bartha Gyuri pedig sokat és hosszan tud(na…) mesélni róla. Ezért is kerestem hát elő most a kötetét. Az lenne az igazán „happy day”, amikor végre elmondhatnánk magunkról, hogy „rejtett értékeinket”, amelyek – úgy tűik – már kipotyogtak köztudatunkból és emlékezetünkből, újra fel tudjuk fedezni magunknak. És méltó módon meg is tudjuk becsülni azokat…
(Magyar Szó, 2012. november 10.)
Szerencsés Anna illusztrációja
