Molnár Zoltán barátom és színészkollégám Rakovačka utcai családi házának udvarán tartottuk Újvidéken, 1999 tavaszán, a később – augusztus közepén – Budapesten, a Pepsi Sziget fesztiválon (mert igen, akkoriban még ez volt a neve...) bemutatott Az ezredik éjszaka című előadásunk próbáit, Đorđe Lebović nagyszerű, és közismert szövege alapján. Szokatlan – habár tagadhatatlanul kellemes – környezet volt ez színházi próbákhoz, de máshol akkoriban nemigen találhattunk alkalmas helyet, próbatermet, ahol talán be is fogadtak volna bennünket, hiszen épp a NATO szórta a fejünkre az égi áldást, rendkívüli állapot, sőt háborús helyzet volt az országban, a napi kötelező zenehallgatásunkat pedig a légiriadót jelző harsány szirénák teljesítették ki. Az előadást akkorra már lekötöttük, e-mailben egyeztettünk a szervezőkkel a részletekről, NATO ide vagy oda, ezt akkor lemondani már nem lehetett, szóval ilyen megközelítésben már egyáltalán nem volt visszaút. Talán a bombázógépeknek szívesen megmutattuk volna, melyik irányban van a visszaút, és hol találják meg azokat a melegebb tájakat, amelyekre kívántuk őket, de ezekbe a dolgokba meg aztán végképp nem volt beleszólásunk. Egyszerű kis Hep és Hap voltunk (akárcsak a darab két főhőse, a két szerencsétlen „egészen közönséges és ismeretlen ember”…) mi is a pilótáknak, akik előtt térképként terült el a sík vajdasági táj, hiszen ők gépen szálltak fölébe…
Az elmúlt napokban igen sokat cikkezett a magyar sajtó ezekről az eseményekről, hiszen március 24-én volt tizenhárom esztendeje – már a számhoz fűződő babonaságok miatt is szerencsétlen évfordulója annak –, hogy a NATO megkezdte az akkor már csak Szerbiából és Montenegróból álló, Kis-Jugoszlávia néven ismert államalakulat bombázását. A „78 napig tartó légitámadásokban legalább 2500-an vesztették életüket, a sebesültek száma 12 500-ra tehető” – összegezte az adatokat tényszerűen a Magyar Távirati Iroda, és hozzátette még: a „Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (JSZK) elleni támadásban 1031 katona és rendőr vesztette életét, a civil sebesültek között 2700 gyerek volt.”
Ezekben a napokban, próbákra igyekezve, vagy épp amikor egy-egy kávényi szünetet tartottunk munka közben ott a Rakovačka utcai udvaron, jutott eszembe számtalanszor valóság és fikció igencsak furcsa találkozása. Meséltem már arról (Iskolai színjátszócsoport 2000-ben, Magyar Szó, 2011. augusztus 20.), hogy egyik kedvenc gyermekkori olvasmányélményem volt Kovács Sztrikó Zoltán (1912–1985) két tudományos-fantasztikus ifjúsági regénye, a Fizi Karcsi kalandjai és A lábfülesek bolygóján, amelyek a Forum Könyvkiadó gondozásában jelentek meg 1983-ban – mindkettőt Fuderer Gyula szerkesztette –, s a Jó Pajtás című gyermeklap pályázatot írt ki a könyvekhez kapcsolódva. Jómagam akkoriban tizenkét esztendős nebuló voltam, s emlékszem, tanárnőnk kis, science-fiction fogalmazásokat íratott velünk a pályázatra, amelyekben a jövőbe vagy távoli galaxisokba kellett helyeznünk történeteink cselekményét.
1983-ban megjelent művében ugyanis Kovács Sztrikó Zoltán az 1999-es Újvidéket jelölte meg Fizi Karcsi kalandjainak helyszíneként…
Valóság és fikció nagyon furcsa találkozása volt ez számomra…
Már csak azért is, mert az ezekben a napokban látott – és megsiratott – Újvidék nyomokban sem emlékeztetett a gyermekkori olvasmányélményeimre.
„– Igaz, hogy a Lábfülesek bolygóján jártál? – ezzel a kérdéssel kereste fel Sanyit a szomszédos házban lakó Dušan és Dušanka.
– Igaz! – bólintott Sanyi szomorúan. – De senki sem hiszi el. Nem tudom, hol a föld alatti hangár, és a hangár kulcsát sem találom. Valaki elrejtette a rakétámat, hogy ne utazzak mindennap a világűrbe.
– Milyen üzemanyagot használtál? – kérdezte Dušanka.
– Természetesen 235-ös urániumot. Mert az urániumreaktor a leggazdaságosabb, ezt ma már, 1999-ben minden gyerek tudja.
– Úgy van – nevetett incselkedve Dušan –, de azt is tudja minden gyerek, kivéve téged és tapasztalatlan osztálytársaidat, hogy az ilyen urániumreaktort csukott szemmel is meg lehet találni a Geiger-féle számláló készülékkel.
– Igazad van – vallotta be Sanyi –, erről elfeledkeztem, pedig a rádióóránk mellett nálunk is van ilyen készülék. Azonnal kihozom.
Pár perc múlva a Geiger-féle készülék hangszórója már kint kopogott a kertben. Távolságmérője és iránytűje azonnal megmutatta a rakétagép pontos fekvését.
Tüstént felásták a földet, és ásás közben Dušanka felkiáltott:
– Tied ez az aranyozott kulcs, Sanyi?
– Nagyszerű, persze hogy az enyém! – ugrándozott örömében Sanyi. – Azt hittem, hogy máshol vesztettem el.
A kulcs tehát megfordult a csapóajtó zárjában, és az ajtó felpattant” – írta hát 1983-ban megjelent regényében Kovács Sztrikó Zoltán. Lapozgatom most a magyar sajtó napi értékelései, esemény-összefoglalói nyomán a régi újságokat, amelyek ebből a fiktív világból visszaröpítenek, akárcsak Sanyit rakétája a lábfülesek bolygójára, a rideg valóságba. A bombázások után, valamikor 1999 nyarán indult Újvidéken egy újság Kibic Fenster néven, amelyik első két számában, exkluzív kivitelben, kiváló minőségű papíron, színes felvételekkel gazdagon illusztrálva dolgozta fel a város hetvennyolc tragikus napját. Természetesen eltettem, és azóta is őrzöm a példányait… A mai naphoz lapozok, március 31-e van. 1999-ben szerda volt. Tizenhárom évvel ezelőtt ugyanezen a napon, úgy tűnik, elkerültek bennünket a pilóták, mert a kiadvány szerkesztői épp arról írtak ehhez a dátumhoz kapcsolódva, hogy ezekben a napokban az internet volt az egyetlen valóban objektív tájékozódási lehetőség, onnan igyekeztünk információkat gyűjteni. Mi is. A próbák szüneteiben…
Meg hát azért is fontos volt számunkra ez a lehetőség az adott pillanatban, hogy a Sziget színházi sátrának programszervezőivel egyeztetni tudjunk a fellépésünkről, az előadásunkról – e-mailben. Mert hiába a felvonuló haderő, a repülőgépek és a sziréna, no meg persze a grafitbomba, a robbantások – amelyek nyomán a valós 1999-ben is aktuálissá vált a Geiger–Müller-számláló használata –, az ember mégis tíz körömmel ragaszkodik a megszokott hétköznapi életéhez. És annak berögződéseihez a legzordabb körülmények között is. Civil létéhez. Mert nem az adott életszituáció, a pusztítás, hanem éppen ez utóbbi a mindenkor természetes.
Még ha a lábfülesek bolygólya elérhetetlen messzeségben is van…
