A budapesti Toldi Moziban néztük meg tavaly november 24-én a Napozz Holddal című Kispálfilmet, vagyis a Kispál és a Borz együttesnek a Sziget Fesztivál úgynevezett mínusz egyedik napján megtartott búcsúkoncertjéről készült dokumentumfilmet. A tizedik sorba kaptunk jegyet, ott ültünk feleségemmel rögtön a szélén, az első és a második széken. Nagyszerű film és nagyszerű élmény, ezúton is ajánlom mindenkinek a figyelmébe. Sajnos, a mozikban azóta sem játsszák, mert egy új – kifejezetten merész marketingstratégiának köszönhetően – csak ezen az egy napon, az ország húsz-egynéhány mozijában, egyidejűleg, este nyolctól vetítették párhuzamosan ezt a filmet. És ennyi… Ezért kellett igyekezni, hogy bizony még erre a napra jegyet szerezzünk, és a munkahelyünkön is szabaddá tegyük magunkat arra az estére. Aki meg akarja nézni, azóta már csak dévédén pótolhatja be… De nem is ez az érdekes most, hiszen csak azért mesélek a Kispálfilmről, mert a napokban a kezembe akadtak a tavaly novemberi mozijegyeink. Van ez így, kérem tisztelettel – talán jobb helyeken is –, rá se rántunk hát, szobafestésnek álcázott tavaszi nagytakarítások alkalmával.
Kicsit festegettünk most a tavasz első heteiben konyha- és fürdőszobaszerte, és bizony ez a tevékenységünk összetalálkozott a nappali rendbe tételével is. A november 24-én még ereklyeként félretett – megfelelő tárolóba süllyesztett – mozijegy persze így, nagyjából fél évvel később már csak egy hányódó-kallódó papírcetli, s mégis kellemes élmény rábukkanni újra. „Hát nekem mint rendezőnek, már eleve az a sorsom, hogy nem szerezhetek érvényt a szavamnak a szidalmak özönében?” – nem tudhatom, a Kispálfim rendezőjének, Merényi Dávidnak vajon mi lehet a véleménye erről, de Branko Gavella (1885–1962), a korszakos jelentőségű horvát színházi rendező, teatrológus és színházpedagógus fakadt ki így egy alkalommal. S ezt az idézetet írta fel később mottóként egy másik rendező, Boro Drašković is, a Sterija Játékok gondozásában megjelent Paradoks o reditelju című kötetében (Biblioteka Sterijinog pozorja, Dramaturški spisi, Újvidék, 1988), a Gavellával készült beszélgetés elé.
Még Újvidéken éltünk (hááát… több mint egy évtizede ma már ennek is...), még valamikor a számítástechnika visszafordíthatatlan és megkérdőjelezhetetlen térnyerése, térfoglalása előtti időkben. Olyan rég volt, hogy még Noé szomszéd járt át hozzánk akkoriban esténként sörözni… No, jó, a szerkesztőségben már számítógépeken dolgoztunk, a 286-osok és az akkor még csúcstechnológiának minősülő 386-osok, a szerény lehetőségeikkel is hivalkodó DOS-alapú rendszerek, a Core és a WorldStar (emlékszik még valaki ilyesmire?) időszaka volt ez... Otthon még nem is volt komputerünk, ezért is történt hát, hogy amikor egy ízben nekiveselkedtem, hogy lefordítsam Draškovićnak a Gavellával készült beszélgetését, még írógépen dolgoztam. De nem is jutottam nagyon messzire vele – hatflekknyi készült csak el belőle –, mert újabb költözködések jöttek, talán újabb háborúk is a folyton folyvást önmagát ismétlő egymásutániságukban, másfelé kanyarodott az érdeklődés, más események vonták el a figyelmet… S bevallom, manapság sem morfondíroztam már ilyesmin, ott a létrán állva meg főleg nem, az úgynevezett „birkával”, ezzel a jellegzetes szobafestő eszközzel a kezemben sem. De hát mindig tartogat az ember számára meglepetéseket a takarítás, a pakolás, a tárgyak és eszközök, főleg pedig az évek – és mint a mellékelt ábra is mutatja: évtizedek – alatt, szorgos és kitartó munkával összegyűjtött papírhalmok kényszerű odébbmozgatása. Így került elő ugyanis a minap a Gavellával készült beszélgetés – az eredeti terjedelméhez képest valóban – nyúlfarknyi, még egykor régen (amikor az irkámon született egy ákombákom…) Újvidéken készített fordításrészlet is. „– Mesterem, felfedhetőek-e egyáltalán saját rendezői módszerének gyökerei?” – kérdezi a beszélgetés elején Boro Drašković.
„GAVELLA: Saját stílusom eszményképei után kutatva Miletić, a rendező hatásának kitörölhetetlen nyomaira bukkantam.
– Mikor történt ez?
GAVELLA: Egy olyan pillanatban, amikor még meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer még színházi rendező lesz belőlem.
– Ez furcsa. Kérem, Mester, mesélje el, hogyan történt.
GAVELLA: Egy rendezői gesztusa volt az, ami annyira megvilágította a lelkem, hogy azóta sem ragadt meg az emlékezetemben semmi sem olyan élesen, mint Miletić alakja és gesztikulációja, amikor egy adott pillanatban, térdre ereszkedve előtte, a megboldogult Leonija Brücklnek magyarázta, hogyan képzelte el az egyik jelenetet…
– Követte Miletić próbáit?
GAVELLA: Egy amatőr rendezvény alkalmával, fiatalemberként, a színházunkban alkalmam nyílt statisztaként részt venni Miletić utolsó rendezői munkájában, és nagyon boldog vagyok, hogy a kor meglehetősen ritka túlélőinek egyikeként, a saját emlékeimre támaszkodva rajzolhattam meg ennek a csodálatos színházi embernek a portréját.
– Úgy fogalmazott: rendezői gesztusa.
GAVELLA: Miletićnek volt egy sajátságos művészi eszköze, egy természetes, hihetetlenül élénk, idegesen vibráló gesztusa, amelyben, mint holmi rövidítésben, feljegyezte a színészek irányában tanúsított szuggesztivitásának összes elemét.
– ?
GAVELLA: Játszott a színészek előtt, de körülöttük is, ám ez mégis tisztán rendezői »játék« volt, tehát semmiképp sem mondhatnánk, hogy egyes, tisztán színészi megoldások előjátszásával összefüggésbe lehetne hozni, hanem egy eredendően, teljességgel színészietlen gesztikulációs hangsúlyokból, mozdulatokból és szavakból felépülő sajátos, személyes egyveleg volt” – mesélte a korszakos jelentőségű horvát színházi rendező. Csak mellesleg teszem még hozzá mindehhez – hogy végül a sportrovatra is átkacsintsunk innen –, hogy ugyanez a Branko Gavella vezette futballbíróként 1912 szeptemberében az első, a mai Horvátország területén lejátszott hivatalos bajnoki mérkőzést. A maga nemében pedig akár ez is értelmezhető egy nagyon is sajátságos rendezésként…
