Kávéval és hellyel kínáltam, de nem akart leülni, amikor legutóbb felkeresett, Alojz Mogreen, néhány korábbi elbeszélésem – vagy mondjuk inkább úgy: novellaciklusom – szerénytelen, mégis elhanyagolt hőse, akiről már meséltem néhány héttel ezelőtt ugyanezeken az oldalakon. Már elnézést, én általában igyekszem kerülni a trágárkodást sorozatunkban, de ő fogalmazott így: „Nem rakom senkinek az arcába a seggemet!” Vendégemet ugyanis a párna zavarta: Bütyök, azaz Bicskei István, a kiváló színművész arcképét nyomtatta ugyanis az Újvidéki Színház a Művészklub párnáira a nyolcvanas évek végén. A társulat 1989. április 4-én – jeles dátum! – mutatta be a Henrik Ibsen színműve, A hazaáruló alapján készült előadását Želimir Orešković rendezésében, Bütyökkel a főszerepben. Jómagam abban az évben, az esztendő őszén kerültem le Zentáról egyetemre, az újvidéki Művészeti Akadémiára, és mint elsőéves színésznövendék gyakorlatilag a színházban éltem. Pontosabban a színház és az akadémia által behatárolt szűk – nagyjából két-három utcányi – kis térben, olyannyira, hogy egy időben még az albérleti lakásomnak is a teátrummal közös fala volt. Igen, ott a foyer szélében, a nagyterem nagy, kétszárnyas fehér ajtaja és a mellékhelyiségek kiugró fala közötti részen kopogtak át értem a szomszédba a barátaim, évfolyamtársaim, s így jelezték, ha ők már megérkeztek. Én pedig a méreteiben és történelmi jelentőségében persze a híres-neves berlinihez távolról sem mérhető fal másik oldalán, a málló vakolatú, viszonylag szegényes – magyarán: igencsak lepukkant – albérleti szobámban heverészve, vagy épp a másnapi órákra készülve, többnyire szöveget magolva, amikor meghallottam a jelzést, átballagtam a színházba, és kezdődhetett a klubélet, annak minden pozitívumával és hátulütőjével együtt…
Szóval, mint kezdő egyetemista, ott valamikor a bemutató esztendejének őszén kaptam én is néhány darabot ezekből az Ibsen-darab tiszteletére készült Bütykös párnákból. Hej, a régi szép idők, amikor még volt lehetősége az Újvidéki Színháznak is ilyen apró kis figyelmességekre egy-egy bemutató alkalmával… Később több albérleti lakást is megjártak velem – és néhány éven belül már feleségemmel együtt is – ezek a párnák. Aztán egy időre valahogy mégis eltűntek az életünkből, ahogy teltek múltak az évek-évtizedek…
Néhány esztendővel ezelőtt pedig már a padlásról kerültek elő ugyanezek a párnák, amelyek most Alojz Mogreen terhére voltak, kopottasan és porosan, feleségem gyorsan benyomta hát őket a mosógépbe, és azóta ismét ezeket használjuk – továbbra is szigorúan albérleti – nappali szobánkban, a könyvespolcnál álló kisasztal melletti székeken. Időközben már beszkenneltem a rájuk nyomtatott képeket: a párnák egyik oldalán Bütyök arca látható, s ha nem is mosolyog ugyan, de természetes nyugalmat, nyugodtságot, talán kiegyensúlyozottságot, fegyelmezettséget is sugároz a tekintete; a másik felén azonban már megviselten, megkínzottan, elkeseredett kifejezéssel tűnik fel ugyanez az arc, lefelé görbül a szája széle, és ha a darab szövegének ismerete nélkül nem is tudhatja pontosan a klubélet alkalmi hőse, hogy mi mindenen kellett keresztül mennie, annyiban legalábbis mindenki bizonyos lehet, hogy kellemes élményekkel a megelőző időszakban nemigen gazdagodott. Ruházatából pedig csak a kigombolt, fehér inggallérja látszik a fényképeken… (Az élmény azóta már az interneten is tesztelhető egy röpke, alkalmi kis blogbejegyzésben, amelyik a http://szpray.blogspot.com címen érhető el...)
Most, hogy Alojz Mogreen tiltakozott a párna ellen, gyorsan félretettem hát, Bütyök arcképét a budapesti Kossuth Kiadó Nagy civilizációk című sorozatának támasztva a polcon, hogy vendégem leülhessen, kávé helyett pedig inkább egy jófajta rooibus teát kért. Amíg én a konyhában bíbelődtem a rendeléssel, ez az önnön ciklikusságában megfeneklett novellahős egy régi folyóiratot emelt le a háta mögött álló polcról, és amikor a gőzölgő teával az improvizált tálcán visszatértem a nappaliba, az újság címlapjáról olvasta hangosan: „Babel Lovashadseregének egyik amerikai kiadása a novel – regény – alcímmel jelent meg, és ezt a jelölést nem kellene kizárólag reklámfogásnak tekinteni: a Lovashadsereg novellái nem »történetek mindkét zsebből«, hanem egy széttört regény, melyből ki vannak hajítva a hamis időrenden alapuló régimódi kapcsok, a gyönge regényíróknál oly gyakori összefüggések és klisék. Ha a régimódi regényekből kihagyjuk ezeket a kapcsokat, melyek mesterségesen próbálják megteremteni a szüzséláncolatot és integrálni a széttagozódott szüzséanyagot – mely csak a világ széttagoltságának tükre – akkor szintén össze nem kapcsolt vagy lazán felfűzött történetek sorát kapjuk, melyekhez csak a címeket (vagy az alcímeket) kell hozzáadni, és egy babeli értelemben vett novelláskötet terem előttünk.
…a jelenkori író megpróbálja a különálló jelenségekben, az »életszeletekben« felfedezni a világ és a tapasztalat totalitását, egyetlen fragmentumban, egyetlen képben legalább sejtetni bizonyos magasabb törvényeket, egyetlen gesztusban, egy jelentéktelen lény jelentéktelen napjában dedukcióval (az ontológiai szinten) és indukcióval (az irodalmi módszer keretében) realizálni a világ és az idő integrális képét, »a tapasztalatok totalitását«” – olvasta tehát az EX Symposion 2004-es, sorrendben 46-47. számának címlapjáról Danilo Kiš írásának részletét elkótyavetyélt novellahősöm. „Kedvelem ezt a lapszámot, nagyon ügyesen összehozták” – mondtam neki, és lapozgatva egy másik írásra – egyik kedvencemre – hívtam fel a figyelmét a tartalomjegyzék megfelelő sorára bökve: …„de amennyi itt a rossz nyelv, százan is kinyújtják lapátnak, hogy a mások becsületét hordják el rajta” – idézi ugyanebben a folyóiratszámban Hajdu Péter Mikszáth Kálmán sorait A jó palócok – nem, most nem a név kötelez! – című ciklusából.
– Hát igen, nyújtogatják itt manapság néhányan lapátként ránk is elkótyavetyélt nyelvüket, a becsületünket hordanák el rajta haszontalanul, még ha nem is tudnak vele mit kezdeni – mondta minderre Alojz Mogreen. – Nagyon elvetemült próbálkozások ezek, és nagyon szerencsétlenek, mintha nem is akarnának semmi mást, csak gyűlölködni, és ebben most mi lettünk a tárgyuk és az eszközük – tette hozzá.
Erre pedig nem is nagyon tehettem mást, csak bólogattam helyeselve, mint aki egyetért. Mert épp azt is tettem az adott pillanatban.
Hadd köszöntsem most innen is őket egy bibói gondolattal: „Demokrata az, aki nem fél”. Tőlük sem!
…tulajdonképpen…
