Amennyiben valóban igaz a manapság már gyakorlatilag mantraként ismételgetett szentencia, miszerint aki nincs fenn a Facebook internetes közösségi portálon, az már nem is létezik, akkor máris klónoztam magamat. No persze az eset nem ennyire egyszerű, természetesen távolról sem úgy, és messze nem olyan alapossággal, mint ahogyan tették azt a dicső hispánok tavaly májusban Spanyolországban, ahol megszületett az első klónozott harci bika. S ha megnézzük a róla készült fotókat, a jószág nem is annyira furcsa, mint amennyire az eljárás, amivel világra segítették, manapság még szokatlan. Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot mindezek után, ha kimondom, hogy én bizony a klónozás – és a hasonló tudományos eljárások szinte feltétlen híve vagyok (no jó, itt most tényleg fontos hangsúlyoznunk a „szinte” szót, mert apróbb aggályaim azért mégiscsak vannak…) –, sőt ha a megriadt törvények, nem kevésbé a mindennek szigorú gátakat szabó pénztárcám engedné, bizony mondom néktek, már rég éltem volna a lehetőséggel. Hehe… Az összes vélt vagy valós haragosom és elválaszthatatlan trollom mérhetetlen kesevére! A rettenthetetlen, a férfiasságra sokat adó matadorokkal viaskodó hatalmas, vad bika pontos genetikai másának a kísérletben egy fejőstehén adott életet tavaly a Melgar de Yuso tanyán. A fotók pedig, amelyeket az internetről guberáltam a jószágról, és amelyeket mobilról töltöttem fel a Facebookos fényképalbumaim átláthatatlan, és bozótvágó kés, vagy inkább szablya nélkül gyakorlatilag ma már átjárhatatlan rengetegébe, alig néhány órával a szegény pára születése után készültek az észak-spanyolországi Palenciában. Nem is értem, hogy a rendszer miért és milyen logika alapján tesz különbséget a nyelvek között, és választja két részre a felküldött felvételeket, egyszer mint Mobile Uploads, másszor pedig mint Mobil feltöltések. Mert így például William Shakespeare, az örök és megtagadhatatlan, s jó, oké, minden bizonnyal felül is múlhatatlan, Szeget szeggel című színművének a 2008. október 3-ai bemutatójáról készült – ugyancsak a világhálóról guberált – felvételeket a Facebook egy laza mozdulattal leválasztotta hát a klónozott bikaborjat ábrázoló képekről. A Miskolci Nemzeti Színház előadását az egyébként költőként becenevén (becézett formában…) Rale Milenković néven is ismert – lásd még a Polja című újvidéki folyóirat régi számait – Radoslav Milenković rendezte… No, de talán nem sértek meg senkit, ha azt mondom, mélyebben most nem is foglalkoztat ez az apró-cseprő kis rendszerhiba.
Önmagam klónozásának technikájához visszatérve: írtam már arról ezeken az oldalakon (A közösségi portálok indiszkrét bája, Magyar Szó, 2009. július 25.; meg aztán még később is többször…), hogy nagyon sokáig húzódoztam, nem akartam regisztrálni magam a Fecebookon… Utóbb persze beadtam a derekam, és minden korábbi félelmem azonmód beigazolódott! Manapság meg épp a Skype-pal vagyok így, és hiába tudom, hogy nem halogathatom már sokáig, egyelőre még megjátszom (ha mást nem, hát saját magam előtt…) a konok fafejűt. Mindegy is, hiszen még abban az időben történt, amikor nem adtam fel az elveimet, hogy Papp János barátom, aki szépíróként meg Gánóczy György néven is ismert, küldött nekem egy meghívót a közösségi portálra, amiről az adott pillanatban azt sem tudtam, hogy micsoda. Kattintottam ide, kattintottam oda, ahogy a rendszer kérte, és észre sem vettem, hogy közben regisztráltam magam… Jó szándékú merénylőmről röviden csak annyit, hogy 1977-ben született, magyar szakon tanult, s jelenleg ő is Budapesten él, újságíróként dolgozik. Cikkei jelentek meg a Magyar Narancsban, a Magyar Hírlapban, szépprózáit, kritikáit az Új Holnap, a Hitel, a Parnasszus, a Magyar Műhely, Az Irodalom Visszavág, a Polisz, a Terasz.hu közölte. A Rozsdás ősz van a szívemben című versét pedig a Spanyolnátha – Európa főhálósa – publikálta: „Rozsdás, az egyik legjobb barátom kutyája. / Ír szetter, és még valami, nem fajtatiszta. / Így mondom, fajtatiszta, mert egy másik barátom / rendkívül érzékeny, / ha a fajtatisztát a fajtisztával keverik. / Rozsdás talán egy cukorba nyúló őszön született. / Onnan gondolom, hogy patakparti sétáink alkalmával / rendszerint beletúr az avarba, / sekélyesen keres a felszín alatt. / Ha gesztenyét talál, beleharap, és boldog. / Ugatni csak elvétve hallom, ritkán van baja a világgal. / Iskolába menvén a gyermekek tízóraijukból csippentenek le neki, / és Joli néni, a háztömb mindent tudó kisnyugdíjasa / szintúgy alkalomszerűen eteti. / Az egyéb idegennek mondható elemek / (értsd: gázóra-leolvasó, közös képviselő) / sem váltanak ki agressziót belőle. / A kutyafuttató más állataival pedig legfeljebb kacérkodik, / de nem harap, csak ha eszik. / Sőt, Boldizsár, a szomszéd ház elhalóban lévő berni pásztora, / elnehezedő lábait néhány hétig még a földön koptató égi pásztora, / ha a központi pázsiton fekszik részvéttel teljes, / melléfekszik, és szívja magába a szagot, a fényt, a szívet. / Rozsdásról leginkább ezért gondolom, hogy ősszel született, / mert természetességgel gyakorolja az elmúlást, akár egy vasdarab. / Lázadás a mozdulatlanság ellen, a fiatalkor hevessége, az újjászületés, / efféle illúziók nem ámítják. / Hogy mit jelent neki az ősz, jelent-e neki egyáltalán valamit, / nem tudhatom. / Napról napra halad előrefelé, és teljességgel megnyugtatja az, / ha gazdája van valaminek. / Adott esetben neki, hiszen befogadott kutya. / Ha elfogadhatatlan, amit tesz, azt mondják rá: / Rozsdás, utcák kutyája! / És olyankor szégyelli magát.”
– Tudod mikor vagy Facebook-függő? Ha a buszon is a like gombot keresed...
– Én és az ágyam mindennél jobban szeretjük egymást, de az ébresztőórám ezt egyszerűen képtelen elfogadni!
Így történt hát, hogy megdupláztam, vagyis virtuálisan klónoztam magamat, mert amikor végre elhatároztam, hogy rendben, jó, akkor most én mégiscsak regisztrálok, erről a régi esetről már mit sem tudtam. Most még csak el kellene – tudnom – dönteni, hogy melyik énem az igazi, illetve, hogy melyikhez ragaszkodom jobban.
