Amíg „nem ért le” Magyarországon az M5-ös autópálya egészen a röszkei határátkelőig, akárhányszor hazajártunk Zentára (elsősorban persze ünnepek tájékán, no meg természetesen különféle iskolai szünidők esetén… úgy is, mint síszünet…), vagy épp rohantunk vissza Budapestre dolgozni, Kecskemétig mindig a régi úton kellett haladni. Ez így az utazás szempontjából – az utazással eltöltött idő vetületében – leginkább kínos és kellemetlen volt. Meg időigényes. Az autópálya elkészülte szerencsére jelentősen lerövidítette az útidőt, így azonban azok a kedves, meghitt hangulatok és pillanatok is elvesztek, amelyek járulékosan kapcsolódtak a kényszerűségből megismert településekhez, a kényszerűségből az autóban töltött időhöz. Egyik kedvencünk lett így például Kistelek, ez a közigazgatási értelemben véve városi rangú, hétezer-háromszáz fős lélekszámával mégis inkább falunak tekinthető település, alig valamivel Szeged felett a térképen. Kezdetben csak átsuhantunk rajta, olykor talán gyorsabban is, mint az megengedett lett volna, de nagyon kellemes hangulatával idővel megkedveltük a várost: a központban álló szökőkútja, amelyikben télidőben, karácsony előtt valamivel mindig megjelent egy hatalmas feldíszített karácsonyfa, már önmagában is egyfajta látványosság, ami miatt érdemes lassítani. De még a faluvégi Shell benzinkútját is megkedveltük, egy idő után már célzottan mindig ott álltunk meg megpihenni, megkávézni…
Az út szélén pedig a táblák kitartóan jelezték, hogy – déli irányból érkezve – jobbra fordulva itt van a közelben Ópusztaszer… Ha nem volt sietős az út, ha nem kellett munkába vagy a gyermek miatt iskolába sietnünk a családdal, kitérőt tettünk hát ebben az irányban is. Itt, az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban, a honfoglalás ezredik évfordulójára, 1896-ban emelt Árpád-emlékmű előtti téren körben sorakoznak történelmünk jeles alakjai, Géza fejedelemtől egészen Kossuth Lajosig… Csak Álmos fejedelem maradt ki méltánytalanul innen is, akárcsak a budapesti Hősök terén látható, a hét honfoglaló vezért ábrázoló millenniumi szoborkompozícióról. És ott sorakozik, egymástól szinte karnyújtásnyira I. András és I. Béla királyunk is – a megvakított és megsiketített Vazul később trónra jutott fiai –, akikről tavaly, az év végén többször is és igen sokat meséltem már sorozatunkban. (Van az interneten Illés Tibornak egy kiváló panorámaképe a szoborparkról: http://www.360cities.net/image/hungarian-kings-sculptures-szeged-opusztaszer-hungary; ennek segítségével bárki „körüljárhatja”, „körbebámészkodhatja” az Árpád-emlékmű előtti teret, akár úgy is, hogy ki sem teszi otthonról a lábát. Magam is fényképezgettem ugyanitt egyik kirándulásunk alkalmával, de a királyszobrok az én felvételeimről lemaradtak: http://kep.tar.hu/szpray/50556991/33651306#2. És Horváth Zsolt – Tádé barátom is inkább az emlékpark más nevezetességeit örökítette meg: http://kep.tar.hu/tadeusz/50365859/25203937#2.) Khmmm… Ha legközelebb arra járunk, majd mindkettejüket, I. András és I. Bélát is felkérem egy nagy közös fényképezkedésre… Apjukat, sajnos, olyannyira megbélyegezte történetírásunk, hogy ő nem kaphatott itt szobrot.
Pedig-pedig! Máig sincs egyetértés történészeink között abban, hogy valóban bűnös volt-e Szent István király unokatestvére. „A gondokat súlyosbította, hogy a következő esztendőben [1031-ben – szpa megj.] egy vadászbalesetben váratlanul elhunyt Imre herceg, a trón várományosa. A trónutódlás, István munkájának folytatása, sőt az elért eredmények megőrzése is kérdésessé vált. Az Árpádok családján belül jelentkeztek, sőt támogatást találtak a régi törzsi arisztokrácia körében azok, akik ugyan külsőségekben kereszténnyé váltak, de érzelmeikben még a pogánysággal, a régi renddel szimpatizáltak. Imre herceg halála után, a király ellen egyik rokona, Vazul merényletet kísérelt meg. Vazul, jóllehet neve alapján a bizánci rítust követte, formálisan volt csak keresztény, inkább a pogány értékeket követte. Mindezt jól mutatja, hogy három fia közül a legidősebb, Levente közel két évtizeddel később bekövetkezett halála idején még pogány volt és az utolsó pogány magyar fejedelem, Taksony mellé temetkezett” – Koszta László, a kiváló történész 2008-ban megjelent dolgozatában tehát egyértelműen kimondta, és készpénznek vette: a Szent István király elleni merényletet (amelyiknek pontos idejét nem ismerjük) valamikor 1032 után valóban Vazul szervezte, illetve rendelte meg. Az idézett szakember egyik sokat vitatott kollégája, az egykori szegedi egyetemi tanár – a történelem, a filozófia és a magyar irodalom doktora –, Padányi Viktor (1906–1963) már 1955-ben kikérte magának ezt az értékelést: „Vászoly [ez Vazul nevének másik fennmaradt változata – szpa megj.] megvakíttatását illetően vannak adatbeli és indoklásbeli különbségek, olyan adat azonban, amely Vászolynak az István elleni merényletben való részvételét állítaná, sem magyar, sem német forrásban nincs. Történelemtudományunk jelenlegi álláspontja ezzel szemben mégis az, hogy az István elleni merényletnek Vászoly volt a főbűnöse… Húsz Árpád-házi királyunk ősapját egy aljas bűnnel beszennyezve áldozatul dobni annak a kétségkívül fontos érdeknek, hogy Szent István erkölcsi integritása töretlen maradjon, nemcsak igazságtalan volna, hanem történelmileg is abszurdum.” Tegyük hozzá gyorsan: az, hogy semmilyen ma ismert tény nem utal arra, hogy Vazul részt vett volna az államalapító elleni orvtámadásban, még nem feltétlenül jelenti, hogy nem ő állt a merénylet hátterében.
Padányi kötete 1955-ben, Ausztráliában jelent meg, a holokauszttagadással és antiszemitizmussal is megvádolt tudósnak ugyanis a második világháború után el kellett hagynia Magyarországot, dolgozata így csak a rendszerváltás után vált a szakmai – és szélesebb – körökben is ismertté. Közéleti tárgyú írásai, cikkei azonban még ekkor, évtizedekkel a szerző halála után is parlamenti vitára adtak okot.
No, de mindegy is. Ha legközelebb a szoborparkban járok, majd rákérdezek I. Andrásunkra és I. Bélánkra, hogy ők mit gondolnak erről…
