Mindenképp pozitív előjelű, örömteli hír volt, amikor 2009 márciusában a török vallásügyi hatóság Ankarában bejelentette, hogy kurd nyelvre fordítják a muzulmánok szent könyvét, a Koránt. A kezdeményezés része volt azoknak az erőfeszítéseknek, hogy a kurd kisebbség jogainak bővítésével az iszlám vallású Törökország megfeleljen az európai uniós csatlakozás politikai követelményeinek – jelentette azokban a napokban a Reuters hírügynökség. Jogharmonizáció, eurokompatibilitás, uniós közeledés, csatlakozási törekvések – ismert fogalmak ezek a világ más tájain is. Bár azt a kis szóviccet továbbra is fenntartom, hogy amennyiben egyszer Törökország is csatlakozna a közösséghez, automatikusan meg kellene változtatni az államszövetség nevét: Eurázsiai Unióra. Hiszen ennek a hatalmas államnak csak elenyésző része található kontinensünkön, sokkal több négyzetkilométere pedig Ázsiában... Nem is igazán értem, miért akar egy túlnyomórészt ázsiai ország egy európai államközösség részévé válni, de persze nem is az én tisztem ítélkezni kormányzati törekvései felett.
A hetvenmilliós Törökországban mintegy tizenkét-tizennégymillió kurd él, de nyelvüket még mindig nem használhatják nyilvánosan bizonyos területeken, többek között politikai beszédekben vagy hivatalos levelezésben sem. A legtöbb baj pedig – talán éppen ezért – pont a kurdokkal van… Az uniós tagság elnyerése érdekében hozott reformok keretében Ankara kiszélesítette a kisebbség kulturális és politikai jogait, egyebek mellett megkezdte működését egy kurd nyelvű televízió is. „Arra készülünk, hogy lefordítjuk a Koránt más nyelvekre, és a kurdot sem akartuk kirekeszteni” – mondta 2009 márciusában Mehmet Görmez, a török vallásügyi hivatal helyettes vezetője. És – a politikai nyilatkozatok egyik kedvenc frázisát, mondhatni gyöngyszemét megidézve itt: – „kifejezte reményét”, hogy a Korán hivatalos kurd fordítása „kedvező visszhangra talál a kurd szavazók körében a március 29-i helyhatósági választások előtt”. Elképzelhető tehát, hogy csak egyszerű választási kampányfogásról adott hírt a Reuters? A téma körül, azóta is, nagy a csend, így hát a gyanakvásom cseppet sem megalapozatlan…
Úgy tűnhet azonban, hogy nem is csak én vagyok ennyire gyanakvó, s nem is csak én éltem a gyanúperrel: a kurdbarát Demokratikus Törökország Pártja, amelyik kemény csatát vívott azokban a napokban a kurdok lakta területeken (is…) a voksokért Recep Tayyip Erdoğan miniszterelnök Igazság és Fejlődés Pártja ellenében – mi sem természetesebb ennél –, a nyilatkozatra reagálva szavazatvásárlással vádolta meg a kabinetet. A korábbi török kormányok a kurd nyelvet a szakadár propaganda részének tekintették, hiszen a török biztonsági erők évtizedek óta harcolnak a kurd gerillákkal az ország délkeleti részén. Meséltem már sorozatunkban – akkor épp a Kurdisztánhoz hasonlóan ugyancsak több részre tagolt, több más ország között felosztott, önállóságát rég elvesztett Oszétiával összefüggésben –, hogy milyen elnyomott helyzetben van a kurd nép a térség több államában is. És szóltam arról is, hogy a független Kurdisztán létrehozásának érdekében folytatott harcuk mennyi tragikus emberáldozattal jár(t) már az eddigiekben is (Hogy mondják oszétül azt, hogy haza?, Magyar Szó, 2008. november 8.). A török erőkkel folytatott összecsapásokban, a terrorista akcióktól sem visszariadó gerillaharcokban mintegy negyvenezer ember, többségében kurd vesztette életét.
Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy szentesítsem az eszközt a „nemes” cél érdekében, nem, egyetlen megveszekedett pillanatra, egy szemvillanásnyi ideig sem fogadhatjuk el, és nem is helyeselhetjük, nem támogathatjuk a kurd gerillák terrorista akcióit. Ahogy a csecsenekét sem Oroszországban. Akármennyire együttérzünk az elnyomott kurdokkal és csecsenekkel. És az oszétekkel is. Sőt: demokratikus, békés, politikai küzdelmeikben akármennyire támogatjuk is őket. De amikor például tavaly szeptemberben, a New York-i ikertornyok elleni – már megint ennél a szónál lyukadtunk ki: – terrortámadás évfordulóján, Terry Jones gainesville-i tiszteletes őrült ötlete nyomán a teljes világsajtót bejárta a tervezett koránégetés híre, jutott eszembe, hogy az ilyen elborult kezdeményezések csakis a tudatlanságból eredhetnek. Abból a sok ezer kérdésből táplálkoznak, amelyeket soha nem is akartuk megkérdezni senkitől. Az iszlámról, a Koránról, a vallásról és annak kultúrtörténetéről. Nem is tudom: mi volt vagy ki volt az őrültebb, a tiszteletes vagy a koránégetés ötlete?
Csak hát az iszlámot még véletlenül sem szabad azonosítanunk azzal a torz formájával, amelyikben a híradásokban napi szinten megjelenik a terrorakciók miatt, és amelyikben a Jones tiszteletesnél nem kevésbé őrült szélsőséges imámok és mollák, tálibok és oszamabinladenek továbbadják, illetve értelmezik. Az iszlám egy lenyűgöző kultúra, amelyiknek mi, európaiak is igen sokat köszönhetünk, s amelyiknek közvetítésével például olyan ősi, antik kultúrák kincsei is eljutottak hozzánk, amelyek nélkül ma szegényebbek lennénk.
A Korán például sehol nem tartalmaz olyan utalást, vagy utasítást, amelynek értelmében a nőknek – megalázó módon –, az egész testüket el kellene fedniük, lefátyolozniuk az arcukat, és mindenféle, olyan elképesztően eszement öltözékekben kellene járniuk, mint amilyenekbe néhány iszlám államban belekényszerítik őket. A Korán valóban ad az életmódra vonatkozó parancsokat és utasításokat, de ezek között mindössze annyi szerepel, hogy a nőknek el kell fedniük – a keblüket… Ez pedig, azt hiszem, egy teljesen ésszerű, korrekt elvárás. És például Jézust, Máriát, a Szentlélek eljövetlét, a szeplőtelen fogantatást is elfogadja, a Korán csak azt tagadja, hogy a megváltó Isten fia volt, és kereszthalált halt volna. Krisztust pedig a „legnagyobb prófétának” mondja…
Hasznos lett volna hát, ha Terry Jones tiszteletes és elszánt követői is elolvasták, megismerték volna az iszlám szent könyvét, mielőtt ilyen minősíthetetlen kezdeményezésekre ragadtatják magukat. Vagy legalább rákérdeztek volna arra, amiről fogalmuk sem volt…
