Persze, szándékosan nem is neveztem országgyűlésnek ezt az országos gyűlést, királyi tanácsot, mert honnan is lett volna akkor és ott mandátumhitelesítő bizottság (bizottmány…), beléptető rendszer, biztonsági kapu vagy fémdetektor… A Képes Krónikából vett idézet második mondatával volt azonban a legnagyobb probléma, ugyanis hívatlan vendégek is érkeztek szép számban a tanácskozásra.
A tisztázatlan indíttatásból és tisztázatlan körülmények között (ahogy a múlt héten már meséltem is erről, a történelmi forrásaink nem mindig egyértelműek ezzel kapcsolatban… s van úgy, hogy az utókor szépészeti beavatkozásának tűnnek bizonyos feljegyzések…) megcsonkított Vazul legkisebb fia, I. Béla királyunk alig három évig uralkodott. Egy csúfos, de szerencsére gyors lefolyású testvérháború után Fehérvárott, az előző esztendő, tehát 1060 végén virgács helyett koronát hozott neki a Mikulás, vagyis Szent Miklós napján kenték fel uralkodóvá. A következő év elején aztán vármegyénként megszervezték a parasztküldöttek – ahogy Tihanyi István történész nevezi őket – utazását a király által összehívott szokatlan gyűlésre. A szakember továbbmegy az értékelésben: „Béla olyasmit is kitalált – mondhatnánk: királyként olyan tettre ragadtatta magát – amit sem előtte, sem utána nem tett meg egyetlen magyar uralkodó sem” – mondja. Mandátumhitelesítő bizottság nem lévén pedig a parasztküldöttekhez bomlasztó, lázító elemek is csatlakoztak. Pogány aktivisták – mondhatnánk mai szóhasználattal.
Béla király – nyilvánvalóan keresztény édesapja mellett is – pogánykényként nevelkedett, majd amikor Vazult megvakították és a fülébe forró ólmot öntöttek, testvéreivel együtt nagyon sürgősen el kellett hagynia az országot: „a szinte mesebeli »három királyfi«, vagy a középkori krónikák magyar szóhasználata szerint a »három herceg« menekülni kényszerült. Valószínűleg ismerősök, családi barátok segíthették őket, akik ezzel nem kis kockázatot vállaltak. Hiszen sejthető volt, hogy István nem elégszik meg a vetélytárssal való leszámolással, neki a fiai is kellenek! Emberei talán csak órákkal vagy percekkel késték le a lehetőséget, hogy elfoghassák Vazul fiait, akiknek ezentúl az esetleges orgyilkosoktól is tartaniuk kellett” – írja Tihanyi.
Levente, András és Béla a Tátony nemzetségből származó pogány édesanyjával együtt (akinek a neve, sajnálatos módon, nem maradt fenn… némely források pedig egyenesen azt is elvitatják tőle, hogy ténylegesen Vazul felesége lett volna, és egyszerűen csak ágyasának, gyermekeit pedig törvényteleneknek mondják…) Csehországba menekült, onnan pedig már a legkisebb fiú egyedül vándorolt tovább Lengyelországba. „Ferenc Rákóczi II. was a refugee”, avagy: „II. Rákóczi Ferenc menekült volt” – az UNHCR, vagyis az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága néhány évvel ezelőtti kampányának egyik jelmondata volt ez.
Utóbbihoz Lengyelországban egy nagy port felkavaró párbajgyőzelme után – amelynek nyomán kiérdemelte a Bölény melléknevet (de hívták még Bajnoknak is…) – II. Mieszko fejedelem feleségül adta leányát, s „elrendelte továbbá, hogy elegendőképp és bőségesen lássák el mindennel, amire csak szüksége van; mindenben megtisztelve a fejedelemségben tartotta, és nem mulasztotta el nagykiterjedésű földdel is megajándékozni őt” – jegyezte fel róla néhány évszázaddal később Jan Długosz, alias Ioannes Dlugossius (1415–1480.) lengyel krónikás. Arról pedig már a Képes Krónikából értesülünk, hogy lengyelföldön Bélát „Benynnek” nevezték. Ahhoz azonban, hogy elnyerhesse II. Mieszko leányának kezét, Benynnek kereszténnyé kellett válnia…
Így tehát Béla már a keresztségben érkezett vissza Magyarországra, amikor a pogánylázadás vezetői 1046-ban hazahívták a három herceget, de akkor még nem ő került hatalomra… 1060-ig testvérbátyja, I. András ült a trónon. Az „albai országgyűlésen”, I. Béla király – az egykor volt menekült – uralkodásának első esztendejében pedig épp az húzta keresztül a merész ötlet atyjának számításait, hogy a többség, „minden paraszt és szolga, valamint Hungaria egész köznépe” nem is gondolta volna, hogy ő valóban, mélységesen istenfélővé, és tántoríthatatlanná lett a keresztény hitében. A pogányok úgy hitték, társra, pártfogóra, cinkosra leltek benne…
Tévedésünknek – amellett, hogy egy nagyon kínos és kellemetlen helyzetet teremtett – több ezer halálos áldozata is lett. Ilyen fejlemények után talán nem is kell csodálkoznunk azon, hogy évszázadokon át nem akadt magyar uralkodó, aki hasonlóan merész tettre ragadtatta volna el magát…
