„Ha csak egyszeri alkalomra is, de majdnem feltalálta a »parlamentet«, méghozzá az igazán népi küldöttek gyűlését” – írja Tihanyi István történész I. Béla magyar királyról. Én inkább úgy mondanám, hogy Vazulnak – a testvérek közül másodikként trónra jutott – fia a vének tanácsát találta fel, de ezzel kötekedni végül is már szőrszálhasogatás volna a részemről. Ahogy Ady Endre is megírta közismert Góg és Magóg fia vagyok én… című versében: „Góg és Magóg fia vagyok én, / Hiába döngetek kaput, falat / S mégis megkérdem tőletek: / Szabad-e sírni a Kárpátok alatt? // Verecke híres útján jöttem én, / Fülembe még ősmagyar dal rivall, / Szabad-e Dévénynél betörnöm / Új időknek új dalaival? // Fülembe forró ólmot öntsetek / Legyek az új, az énekes Vazul, / Ne halljam az élet új dalait, / Tiporjatok reám durván, gazul. // De addig sírva, kínban, mit se várva / Mégiscsak száll új szárnyakon a dal / S ha elátkozza százszor Pusztaszer, / Mégis győztes, mégis új és magyar.” Mint a korabeli uralkodók és fejedelmek többségének esetében, I. Béla királyunkról sem tudjuk egészen pontosan, hogy mikor született, csak sejtjük (vagyis inkább a történészeink sejtik, mi pedig vagy elhisszük nekik, vagy nem… …de sok mást egyébként sem tehetünk…), hogy valamikor 1016 táján láthatta meg a napvilágot. Abban azonban már nincs egyetértés a történészeink között sem, hogy valóban Vazul állt-e a Szent István elleni összeesküvés és merénylet mögött, s hogy tényleg az államalapító uralkodó bosszúja érte-e el, amikor oly csúf módon elbántak vele a nyitrai várbörtönben, hogy a trónra lépésre – a kor szellemében – alkalmatlanná tegyék. Ha 1031-ben nincs az a szörnyű vadászbaleset, amelyben a később ugyancsak szentté avatott Imre herceg életét vesztette, és nem vetődik fel a trónutódlás igencsak kényes kérdése, illetve annak rendezetlensége, talán az ugyancsak az Árpád-házból származó herceg, Géza fejedelem unokaöccse, István király unokatestvére, akinek neve Vászoly és Wacilo formában is ismert, akár ép bőrrel is megúszhatta volna az egészet…
Tény azonban, hogy Vazul akkor még pogányként nevelkedő fiainak menekülniük kellett az országból. Vazul neve a görög Baszileiosz, illetve az orosz Vaszilij magyarosított változata, és a történészek ebből vezetik le, hogy ő ekkor már vélhetően keresztény volt, még ha a keresztségnek a bizánci formáját választotta is, feleségéről azonban úgy tudjuk, hogy még a pogány hitvilág követője lehetett. A későbbi I. András és I. Béla királyaink édesanyjáról azonban ennél többet nem is őrzött meg az emlékezet, valamint arról sem maradt fenn feljegyzés, hogy Vazullal mi történt a későbbiekben, ha túlélte egyáltalán megvakíttatását és megsiketítését. Eltűnt, elpárolgott, kiradírozták a történelmünkből. Nem úgy, mint utódait! Érdekes ugyanis, hogy Orseolo Péter és Aba Sámuel uralkodásának rövid intermezzóját követően Vazul fiait egy keresztényellenes pogánylázadás hozta vissza a hatalomba 1046-ban, később mégis mindketten az ősi hit követői ellen fordultak, és véresen leszámoltak velük.
Térjünk akkor itt most vissza egy pillanatra a múlt héten már említett István, a király című rockoperához: „Mondjuk lenne egy kis méreg / éppen csak megkóstolná / Nem nagy dolog elintézni / ha lenne, aki meghálálná” – énekli Solt, a három magyar úr egyike, akinek szerepét az 1983-as ősbemutatón Sörös Sándor, A Társulat változatában pedig Mező Zoltán tolmácsolta. Ugyanennek a Soltnak – Cholt, Csolt – a nemzetségéből származott Vata, az akkori Békés vármegye egyik főura – a békési vár ura –, aki elsőként fordult szembe nyilvánosan és felvállaltan is a kereszténységgel: kihirdette, hogy visszatér ősei hitéhez, és minden igyekezetével azon volt, hogy megsértse a kereszténységnek teret adó törvényeket. Azt nem tudhatom, hogy Szörényi Levente és Bródy János – vagy Boldizsár Miklós, a rockopera alapjául szolgáló Ezredforduló című dráma szerzője – mennyire hitelesen rajzolta meg Sur, Solt és Bese magyar nagyurak jellemét, jellemrajzát, de nem járhatott messze az igazságtól. Tény azonban, hogy miután a pogánylázadás trónra segítette Vazul fiát, I. András királyunkat, az új uralkodó kíméletlenül leszámolt az ősi hit követőivel, Vata azonban – jó szolgálataiért cserében – mégis mellette maradhatott, és egy ideig a legfontosabb bizalmasainak egyike volt. Szóval fordítottak ott is egyet-kettőt néhány köpönyegen… Aztán pedig, ahogy telt, s múlt az idő, néhány évvel később, amikor a két testvér a trónutódlás kérdésén összekülönbözött, az I. András halálával végződött gyors lefolyású testvérháború után már Vata fia, János volt az I. Béla elleni újabb pogánylázadás egyik vezetője.
Adyra visszautalva, I. Béla, a legifjabb Vazul-fi, az 1060. december 6-án (tehát pontosan kilencszázötven évvel ezelőtt…), Szent Miklós napján Fehérvárott megejtett koronázása után nagyon is érezte, hogy az ekkor már évtizedes trónviszályoktól megviselt országban igen sok a sírás a Kárpátok alatt, ezért már a következő évben gyűlést hívott össze. Igazából az volt a szándéka, hogy tájékozódjék az ország helyzetéről, ezért minden vármegyéből, minden vidékről, az összes faluból két-két embert – a leginkább a régi, törzsi időkre emlékeztető – albai gyűlésre hívott. „Magyarul: idősebb, okosabb és mondanivalóját előadni is képes két férfit (nők persze szóba sem jöhettek…) kellett küldeni egy országos gyűlésbe” – írja Tihanyi. Habár ennek a „testületnek” törvényhozói jogköre természetesen az adott korban még véletlenül sem lehetett, és a pogányok lázadása miatt nem is pont úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt a király eltervezte, de ha elfogadjuk a történész szakember értékelését, akkor mégis elmondhatjuk, hogy egy magyar uralkodó találta fel a népképviseleti parlamentet. I. Béla dicsőségére legyen mondva!
