ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG: KOŠTUNICA GYŐZÖTT | 04.02 |
A Szövetségi Alkotmánybíróság a Szerbiai Demokratikus Ellenzéknek és a Szerbiai Demokrata Pártnak eljuttatta döntését, amelynek értelmében vitathatatlanul megállapíttatott Vojislav Koštunica győzelme az elnökválasztások első fordulójában – jelentette ki Božo Prelević, az SZDE szakértői csoportjának tagja a Beta hírügynökségnek.
Prelević elmondta: az Alkotmánybíróság döntésének értelmében bebizonyosodott, hogy a Szövetségi Választási Bizottság munkájában voltak hiányosságok. A döntéssel megsemmisítették az elnökválasztásokat mindazokon a helyeken, ahol a választóhelyek meg sem nyíltak, és amelyeket az SZVB úgy kezelt, mintha azokon is lezajlott volna a szavazás. Az Alkotmánybíróság teljes egészében elfogadta az SZDE fellebbezésének állításait, amelyek az SZVB végleges választási eredményekről szóló döntésére vonatkoztak.
MILOŠEVI Ć GRATULÁLT KOŠTUNICÁNAK | 01.38 |
Slobodan Milošević egykori jugoszláv elnök pénteken, az esti órákban a Yu Info televíziós csatornán keresztül szólt Jugoszlávia polgáraihoz és gratulált Vojislav Koštunicának, a JSZK új elnökének választási győzelméhez.
„Éppen most kaptam meg a hivatalos értesítést, hogy Vojislav Koštunica győzött a választásokon” – mondta Milošević, és hangsúlyozta: „nagy megkönnyebbülést érzek, hogy megszabadultam attól a hatalmas felelősségtől, amit egy egész évtizeden át viseltem”.
Milošević kifejezte szándékát, hogy egy kis pihenőre megy, és több időt tölt családjával, különösen unokájával, Markóval, később azonban „mindenekelőtt saját pártomat akarom megerősíteni, hogy a következő választásokon biztosan győzzön.”
A hitetlenkedésen és örömön kívül, amiért a válságnak ily módon lett vége, a jugoszláv közvéleményt érdekli az is, milyen, a biztonságára vonatkozó biztosítékokat kapott Milošević Koštunicától – jelenti a B2-92 rádió.
Ilyen, és ezekhez hasonló híreket „gyártottunk”, fordítottunk és írtunk tíz évvel ezelőtt, 2000. október 6-án hajnalban, a B92 nem sokkal korábban indult magyar nyelvű internetes híroldalán. Ennyi idő távlatából azt azonban már nem tudnám megmondani, hogy azon az éjszakán – amikor nemcsak az órák, de a szívek is összevissza vertek – épp melyikünk volt ügyeletben. De a 2000 júliusa és 2003 júliusa között létezett honlap (négy nap híján szinte a születésnapján, a jubileumán hunyt ki a hírszolgáltatás...) szerkesztésében és gondozásában, ebben a három esztendőben összesen nyolcan vettünk részt: Gruik Ibolya, Kókai Péter, Laták István, Mihájlovits Klára, Miskolci Magdolna, Náray Éva, Tóth Lívia és szerénytelenségem. Remélem, nem felejtettem ki senkit...
Akkor már napok óta napi nyolc-tizenkét órás áramszünetek voltak, alig lehetett dolgozni, frissíteni a honlapot, ezért sem kerülhettek fel ezek a hírek az internetre még előző nap, október 5-én délután és este. Az országos hírek szerb eredetijét e-mailben kaptuk, de sokszor letölteni sem tudtuk a leveleinket, mert a körzetekre osztott városban gyakran előfordult, hogy amikor nálunk volt áram, akkor a szolgáltatónknál a szerver nem működött, aztán meg fordítva, amikor ott megjött az áram, akkor minket kapcsoltak ki. Hamarosan szereztünk is egy áramfejlesztőt a Zentai Városi Rádió épülete elé, amivel az emelvényünkön zajló eseményeket hangosítottuk, esténként két reflektor is égett. A becserkészett híreket igyekeztünk nagyjából óránként, félóránként beolvasni az emelvényről, a nagygyűléseket pedig élőben műsorba adni a rádióban – persze, csak amikor a stúdióban is volt áram.
Amikor október 5-én délután hírét vettük, hogy Belgrádban ég a parlament épülete, épp áram nélkül voltunk. Emlékszem, Lučić Viktor, a zentai Mojo klub tulajdonosa, a Közép-Európa legjobb blueskocsmájával szemközti oldalon, az utcán parkoló autójában kapcsolta be a rádiót, és próbálta levadászni a legfrissebb információkat. Odagyűltünk köré, az autóhoz, és behajolva, fülelve hallgattuk, mi történik az országban, mi történik a fővárosban…
Más.
Ezen az október 6-án, ezen a forradalmi hajnalon, amikor igyekeztünk az előző nap kusza híreit átláthatóan rendszerezni, egy egészen más világ virradt ránk, mint amilyenben addig éltünk; és egy egészen más világ virradt ránk, mint amilyet szerettünk volna létrehozni. Ez utóbbi lehet talán az oka annak is, hogy láttam aztán – amolyan Ginsbergesen szólva – nemzedékem, s forradalmunk legnagyobb elméit kiábrándulni és megkeseredni, s láttam őket, ahogyan megtagadják azt az önmagukat, akit ezekben a napokban tiszteltem bennük.
S igen, jött aztán Koštunica, akiről kiderült, hogy vele nagyon rossz lóra tettünk, s akinek úgynevezett legalizmusa igen nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a régi rendszer felépítményei sziklaszilárdak maradjanak; és jöttek holmi zimonyi klánok, említésre sem méltó nevek, akik megölték Zoran Đinđićet…
De volt egy hitünk azokban a napokban. Nem ezoterikus, nem szakrális hit volt ez. Nagyon is földhözragadt, nagyon is emberi. Hittünk a változásban. És a változás lehetőségében. Hittünk a demokrácia homályos eszményében. Hittünk abban, hogy az akaratunknak, az egységünknek ereje van. Hittünk abban, hogy megérdemeljük azt az életet, életminőséget, amelyik akkor már tíz esztendeje oly misztikusnak, oly távolinak és elérhetetlennek tűnt. Hittünk abban, hogy nem a háborúk mozdítják előbbre a világot. És abban is, hogy egy korszak véget ért, elég volt, nincs tovább, s hogy a Milošević-féle diktátorok végzete nem az, hogy az elhanyagolt unokáikkal játszadozzanak bukásuk után…
És talán nem is voltunk tisztában mindezzel, vélhetően nem is sejtettük, hogy mi mindenben hittünk azokban a nagyszerű pillanatokban… Mert ez a földhözragadt, emberi hit annyira belülről fakadt, annyira ösztönből jött.
És akárhogy alakuljanak is a dolgaink tíz esztendővel később, ez az, amit semmiféle kiábrándulások és megkeseredések után sem lenne szabad felednünk. Feladnunk. Csak próbáljuk meg élesen megkülönböztetni, elkülöníteni egymástól azt a két világot: amelyikben addig éltünk, és amelyikben élni szeretnénk…
