John Keats (1795–1821), az angol romantikus költészet kiemelkedő alakja írta Óda egy görög vázához című versében: „Oh tünt derűk arája, íme még / Itt állsz s dajkál a vén idő s a csend / S mesélsz: füzérid közt rajzos regék / Lágy dalnál édesebb lejtése leng, / Oh, lombdiszed közt mily legenda él? / Mily istenségek, vagy mily emberek? / Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj? / Vagy más ég s föld? Kik e vad némberek? / Őrültet űznek? vagy harc sodra kél? / Síp andalog? dob döng? kéj láza fáj?” A vers 1918-ban jelent meg először magyar nyelven, Tóth Árpád fordításában, a Nyugat című folyóiratban, amelynek két évvel ezelőtt ünnepeltük százesztendős jubileumát (lásd még: A szédült gyomor álmai, Magyar Szó, 2008. november 1.).
Indul a görög aludni – ez pedig már valami egészen más, egy régi, mondhatni hagyományos, tehát az idézett versnél sem kevésbé klasszikus példamondat az oda-vissza olvasható szerkezetekre. A leghosszabb magyar, oda-vissza olvasható mondatot pedig Czakó Gábor írónak tulajdonítják: „Kis erek mentén, láp sík ölén, oda van a bánya rabja, jaj Baranyában a vadon élö Kis Pálnét nem keresik.” Tessék csak megpróbálni, visszafelé elolvasni ezt a mondatot; jó, a szavak tagolása visszafelé kissé esetleges ugyan, de akkor is nagyszerű élmény…
Különféle nyelvi érdekességekről, úgynevezett, a kisebbségi közösségekben előforduló lexémákról meséltem sorozatunkban az elmúlt két hétben. Lexémának nevezik a tudományos nyelvben a jelentéssel bíró önálló szókészleti elemeket. Persze, ahogy vélhetően az olvasók túlnyomó többsége, úgy jómagam sem vagyok nyelvész, ezért az ilyen szakkifejezéseket igyekeztem kerülni írásaimban. Mégis, egész szép kis gyűjtemény jött itt össze olyan kifejezésekből (úgymond: közvetlen kölcsönzés révén a nyelvünkbe került jövevényszavakból…), amelyeket a különböző határon túli régiókban – Vajdaságban, Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken, Muravidéken, Horvátországban és az Őrvidéken – hétköznapi szinten használnak ugyan a magyar köznyelvben, de Magyarországon hiába is próbálkoznánk velük, nehezen tudnánk megértetni magunkat. Ahogy én sem jártam sikerrel, amikor kissrácként, valamikor nyolc-kilenc éves koromban szokkot rendeltem (volna…) az egyik szegedi vendéglőben…
Olyan szerb, román, ukrán és egyéb szavakról van tehát szó, amelyek beszivárognak a kisebbség szókincsébe, és élőszóban, magyar szövegkörnyezetben is ezekkel a lexémákkal jelölnek egyes fogalmakat, mert „a beszélők ily módon oldják meg azt a kommunikációs és nyelvi problémát, hogy bizonyos fogalmakat, jelenségeket csak többségi nyelven tudnak megnevezni”. Idéztem itt már a múlt héten is a kárpátaljai születésű Csernicskó István, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) külső köztestületi tagjának, és a felvidéki Szabómihály Gizella, a nyitrai Konstantin Egyetem tanárának közösen jegyzett tanulmányát, amelyik a Sólyom László, volt magyar köztársasági elnök által szervezett konferenciasorozatra készült, majd később egy tematikus kiadványban is megjelent.
Az itt említett szavakat – mint mondtuk is – az iskolákban aztán tanáraink, mint a nyelvromlás jegyeit, tűzzel-vassal irtották belőlünk. Csernicskó és Szabómihály azonban másképp vélekedik minderről: „nyelvtudományilag igazolható tény azonban, hogy sem »szennyezett«, sem »romlott« nyelv nem létezik: ezek a minősítések nyelvtudományi szempontból értelmezhetetlenek. Egyetlen olyan nyelv sincs a világon, amelyben ne volnának idegen eredetű szókészleti elemek” – írják. Amikor pedig elindultak, hogy Baranyában felkutassák a vadon élő Kis Pálnét, gyűjtést végeztek, amelynek eredményeit tanulmányukban értékelték. Ebből a szókészletből is felmutattam már részleteket, van azonban egy, mindeddig mégsem érintett vetülete mindennek: találtak ugyanis olyan lexémákat is, amelyek szinte az összes vizsgált régióban, azonos formában jelennek meg, a kisebbségi közösség nyelvében. „Előfordulnak több (öt, hat, hét) régióra kiterjedő teljes hangalaki és jelentésbeli azonosságok is a közvetlen kölcsönszavak között” – írják. Példaként pedig a körfűrész jelentésű cirkula „szavunkat” említik, amelyik megjelent az Erdélyben, a Felvidéken, Vajdaságban, Horvátországban és a Muravidéken végzett gyűjtéseikben, valamint a kórházi nővér, ápolónő megfelelőjeként használt szesztra lexémát, amelyiknek az említettek közül Erdélyben ugyan nem lelték a nyomát, viszont fellelték Kárpátalján is. Igen, a cirkula kifejezést magam is ismerem, de a szesztra változatot, habár rendszeresen előfordul, tapasztalataim szerint igen ritkán, és igen kevesen használják Zentán és környékén.
Személyes problémákra nem adunk – mondta mindig viccesen, a cinizmus gúnyos felhangjával Keszég Károly (1954–1997) barátom, a szép emlékű Napló című hetilap egykori főszerkesztője, akire azonban mindenféle privát probléma megoldásában bármikor számíthattunk. Személyes gondokra utal az is, hogy az utóbbi időben, sajnálatos módon, igen sokszor találkoztam különféle szesztrákkal különféle kórházakban és más egészségügyi intézményekben. Sajnálatos a mód, hiszen arra utal, hogy a kelleténél több betegeskedés volt a családban… Amikor például most, a hónap elején édesanyámat műtötték az újvidéki kórház ortopédiai osztályán, maximális professzionalizmust tapasztaltam a személyzet részéről – Lažetić doktornak külön köszönet érte! –, kiváló ápolókkal és ápolónőkkel találkoztam, akik messzemenően hiánytalanul végezték a munkájukat. Az elégedettségnél messze több az érzés, amit éreztem a velük való találkozások alkalmával.
Korábban pedig, egy másik betegeskedése alkalmával, idén februárban, a kanizsai gyógyfürdőben – a banyában, illetve a banjában – látogattam meg ugyancsak édesanyámat, és az intézmény kávézójában ücsörögtünk, amikor kiesett zsebemből a pénztárcám. Nem volt benne sok pénz, hiszen továbbra sem lettem multimilliomos, a szokásosnál mégis nagyobb összeg volt nálam ekkor, mert épp mesterhez, szervizbe készültem vinni az autót. A javításra szánt száz euró ott lapult a bukszámban, meg hát dinárból is a szokásosnál többet vettem ki a bankból az esetleges nem várt költségekre. Felkísértem édesanyámat a szobájába, s lassan már indulni készültem, de még leültünk beszélgetni egy kicsit, amikor kopogtak az ajtón…
Radomir Milojević jött fel utánunk – becenevén Rašaként ismerik a helyiek –, aki nem is tudom, milyen beosztásban, milyen munkakörben dolgozik a gyógyfürdőben (talán pincérként?), ő találta meg a szék alatt, amelyiken ültem, a pénztárcámat. Gondolta, ezt még keresni fogom…
Igazából épp miatta vettem elő Keats fent idézett költeményét, mert hiszem, hogy manapság – amikor folyamatosan arra panaszkodik mindenki, hogy lopnak, csalnak és hazudnak az emberek –, az ő példáját akár a becsület leckéjének is tekinthetjük. Én most az ő nevét írnám fel arra a bizonyos vázára, amelyhez ódát rebegünk a költő soraival. Köszönetként küldöm hát Kanizsára ezt a jegyzetet, mert vélhetően azok a görögök is, akik a maguk korában a demokráciát és az olimpiát kitalálták – s akik példamondatunkban már rég aludni tértek –, ilyesféle becsületről álmodtak antik álmokat.
S ha nem is Árkádia, vagy Tempe-völgy, de legalább Tisza-part e táj… S akármennyire esteleges is lehet a történet tagolása, mégis nagyszerű élmény tapasztalni ezt…
