„… a kisebbségi magyar közösségek fennmaradása szempontjából rendkívül fontos a nyelvmegtartás. Ez csak akkor érhető el, ha a magyar nyelv nem szorul vissza a magánéletbe, hanem pozíciói megmaradnak és erősödnek a nyilvános nyelvhasználati színtereken is, továbbá fennmaradnak, sőt kibővülnek a nyelvmegtartást lehetővé tevő, azt erősítő oktatási programok. A magyardomináns oktatási programok presztízse nagymértékben függ attól, színvonalas képzést, piacképes tudást nyújtanak-e, biztosítják-e a diákok számára az esélyegyenlőséget ahhoz, hogy sikeresen érvényesüljenek a hazai, a magyarországi és esetleg a külföldi munkaerőpiacon. Ehhez azonban az is szükséges, hogy a magyar tannyelvű iskolák megfelelő színvonalon oktassák és sajátíttassák el a többségi nyelvet és legalább egy idegen nyelvet” – állapította meg Hátrányból előnyt: a magyar nyelvpolitika és nyelvtervezés kihívásairól című, közösen jegyzett tanulmányában a kárpátaljai születésű Csernicskó István, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) külső köztestületi tagja, és a felvidéki Szabómihály Gizella nyelvész, szakfordító és tolmács, a nyitrai Konstantin Egyetem Közép-európai Tanulmányok Karának tanára. Két éven át, 2006 és 2008 között Sólyom László, volt magyar köztársasági elnök szervezett konferenciasorozatot Budapesten, a Sándor-palotában, Határon túli magyarság a 21. században címmel, s az itt elhangzott előadások szerkesztett változatát gyűjtötték össze az alig néhány hónappal ezelőtt megjelent, azonos című kötetben. A kiadvány – amelyet szerkesztőként Bitskey Botond jegyez – anyagát tavaly decemberben zárták le, de már csak idén, röviddel Sólyom László megbízatásának lejárta előtt mutatták be.
Egyrészt ritkán fordul elő, hogy a Köztársasági Elnöki Hivatal (KEH) könyvkiadóként lépjen fel, ez tehát – ha mégis megtörténik – azt is jelenti egyúttal, hogy az adott időszakban különleges fontosságot tulajdonítottak a feldolgozott témának, másrészt pedig kiemelt figyelmet fordítottak a vizsgált jelenségekre. A fent idézett két szerző, Csernicskó István és Szabómihály Gizella tanulmányában vizsgálta azokat a nyelvi érdekességeket, torzulásokat is, amelyekről a múlt héten magam is írtam ugyanezeken az oldalakon. Gyűjtést végeztek a Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben, Vajdaságban, Muravidéken, Horvátországban és az Őrvidéken, az eredményeket pedig összehasonlító elemzéssel értékelték. Megállapították, hogy „kódváltásra, valamint a hosszabb, az állandósult kontaktushatás eredményeként jelentkező kölcsönzés egyik válfajára, az ún. közvetlen kölcsönzésre figyelnek fel leginkább az egynyelvűek”. Ahogy erdélyi kollégám is, akiről egy hete meséltem ugyanitt, (pedig ő alapvetően nem is egynyelvű, hiszen tökéletesen beszél románul…), és aki nem értette, milyen értelemben használják a vajdasági magyarok a patika szavunkat – a tornacipő jelölésére. „A legfeltűnőbb hatás tehát a nyelv leggyorsabban változó részében, a szókészletben jelentkezik” – mondják az idézett tanulmány szerzői.
Így például megtudhatjuk tőlük akár azt is, hogy az erdélyi magyarok a román nyelvből kölcsönzött motorina szóval jelölik a gázolajat, illetve a nyersolajat, a doszár pedig irattartót, dossziét jelent náluk. Érdekes, hogy dolgozatukban az irattartó több más területen végzett gyűjtés szókészletében is megjelenik, úgy tűnik, ennek jelölésére egyik kisebbségi közösségben sem honosodott meg az anyaországi megnevezés. Így például Kárpátalján pápkának mondják, Vajdaságban pedig a szerb fascikla kifejezés nyomán igen sokszor halljuk faszcikli formában (olykor igényes szövegkörnyezetben is). A felvidéki magyarok – szlovák hatásra – válendának mondják a heverőt, a zsumpa pedig emésztőgödröt jelent náluk. Vajdaságból a bárgyú és tökkelütött jelentésű – s mint mondják, a bizalmas nyelvhasználatban előforduló – duduk szó került be a szerzők gyűjteményébe, valamint jegyzik még a kuluk kifejezést is a robotmunka jelölésére, bár be kell vallanom, én ezt otthon sohasem hallottam. Használják viszont igen sokan Zenta, Ada, Topolya, Újvidék és Szabadka környékén is a vozácska megjelölést a jogsira, vagyis a hajtási jogosítványra, az engedélyre, és a penkala kifejezést is a töltőtoll jelölésére. Érdekes módon azonban ezeket a szavakat a kutatók nem „találták” Vajdaságban, csak Horvátországban jegyezték fel. És így tovább…
Hiszen bőségesen és hosszasan folytathatnánk még ezeknek az érdekességeknek a felsorolását. Nagy szerencse azonban, hogy tanáraink az iskolában tűzzel-vassal irtották belőlünk ezeket a nyelvi torzulásokat már az általános- és középiskolában is, az egyetemen meg aztán különösképp. Mint már többször is említettem sorozatunkban, nagy szerencsém – amiért hálát adok az Égnek –, hogy kiváló tanáraim voltak…
Csak azt nem értettem sohasem, hogy mindezek, a nyelvünkbe közvetlen kölcsönzés útján bekerült kifejezések mellett miért kellett folyamatosan tiltólistán tartani az örökíró szavunkat is, hiszen az teljesen vajdasági magyar találmány, mondhatni unikum, és használatát még véletlenül sem tekinthetjük nyelvromlás eredményének, s nem is a szerbből átvett, vagy tükörfordításban használt helytelen forma. Hiszen, ha tükörfordítás lenne, akkor a hemijska olovka alapján nagyjából vegyi ceruzának mondhatnánk… De nem tesszük! A golyóstollnak pedig, amit az örökíró szavunkkal jelölünk, egyébként sincs már semmi köze sem ahhoz a bizonyos íróeszközhöz, amelyik a névadója volt, viszont, amit egyszer egy papírlapra odaírtunk vele, az mindörökre ott marad…
