Kiváló érzékkel tudom eltalálni, akárhányszor kelljen is sorba állni – legtöbbször persze így, nyáridőben, a határon –, hogy mindig abba a sorba álljak be, amelyik a leglassabban halad. Két hete történt például, hogy hazafelé igyekeztünk, de ahhoz már túl későn indultunk el, hogy Tiszaszigetnél lépjük át a határt, ott ugyanis este hatkor zárnak… A röszkei átkelésről már hetek óta rémisztő hírek terjengtek, azt beszélték, ott akár négy és fél órát is kell várakozni. Egyik barátunk pedig előző nap Tompa felé utazott, és ő is azt mesélte, hogy két és fél órát álltak a határon. Hát, nem túl bíztató…
Végül is abban maradtunk, hogy Tompa felé indulunk. És nem is (csak…) barátunk heccelésére mondom, de nagyjából félóra alatt lazán átjutottunk. Még azzal együtt is, hogy kiváló érzékem ezúttal sem hagyott cserben. A benzinkúton – ahol útközben megálltunk meginni egy kávét – begyűjtött szóanyagok, ingyenes kiadványok, fesztiválkalauzok mindig jó szolgálatot tesznek ilyenkor, hogy az ember céltalan lapozgatással üsse el a várakozás, a vágyakozás perceit. Aztán pedig, ha megakad a szeme valami izgalmasnak tűnő címen, látványos fotón, vagy tudom is én, akkor néhány mondatnyit belekap a szövegbe. De ha a második sornál kiderül, hogy számára tejesen érdektelen anyag keltette fel az érdeklődését, már lapozhat is tovább… Araszol egyet a sorban, néhány méternyit előbbre jut a két útlevélkezelő bódé közötti senki földjén, de akárhogy számol is, még mindig sokan vannak előtte. Egyáltalán nem véletlen hát, hogy ezek az ingyenes szóróanyagok gyorsan elhasználódnak. Megtudtam például, hogy július 3-án és 4-én lemaradtam a mogyoródi Hungaroringen megrendezett World Series by Ranault (WSR) autóversenyről, nagyjából egy hónappal korábban, május 8-án és 9-én pedig a Borongolót, vagyis a Nyitott Pince Napokat mulasztottam el. Hát van ez így, kérem tisztelettel, megesik ez jobb helyeken is… „Hamvas Béla örökérvényű szavai minden borkedvelő előtt ismertek. Jelen esetben azonban revideálnunk kell őket. A Magyar Turizmus Zrt. támogatásával megvalósuló, immár ötödik alkalommal megrendezésre kerülő Nyitott Pince Napok ugyanis elsősorban nem a borfogyasztás filozófiáját, inkább a bor-, és tájjellegű gasztrokultúra megismertetését tartja szem előtt.” „És a hetedik napon Jack nem pihen” – ez pedig már a 24 című tévésorozat reklámszlogenje. Most jelent meg ugyanis Magyarországon, DVD-n a széria teljes hetedik évada – továbbra is Kiefer Sutherland főszereplésével –, ezt hirdeti címlapján az EXIT című ingyenes programmagazin. Újabb araszolás, egy-két szerencsés ismét átjutott a határon, de akárhogy számolunk is, még mindig nagyon sokan várnak előttünk…
A szóróanyagokat félredobva a táskámban kotorászok. Talán véletlennek is mondhatnám, hogy épp nálam volt Szajkó István, az 1955-ben Csonoplyán született festőművészünk 1998-as kiállításának katalógusa. Végül is, a maga módján szóróanyag ez is, még ha egészen más minőséget és jelentőséget képvisel is. Ilyen véletlenek persze nincsenek, vagy csak nagyon ritkán adódnak. Lehet hát találgatni… Lovas Ildikó írónő jegyezte fel a kiállítás katalógusában: „Szajkó István a Vajdaság sík vidékéről érkezett a Bakony hegyei közé. Művészetének megérintését szolgálja e szigorú »tájba-helyezés«. Mert a síkság finom sárga porral hintett, elvesző messzeségébe és a Bakony, erdők borította hegyeinek zöldjébe helyezve érinthetjük meg képeit, pasztelljének varázsát, amely a vízszintesen elnyúló sárga homok – por? – felől a vertikálisba gubancolódó zöld természet felé építkezik. És teszi ezt a legmélyebb átéléssel, aminek a befogadót is részesévé teszi, bárhonnani is: ezt mi sem bizonyítja jobban, mint Európa különböző városaiban megrendezett és reflektált kiállításai.” Szajkó Istvánnak Grenoble-ben, Amsterdamban, Opatijában (vagyis hát, ugye, Abbáziában…), Budapesten, Münchenben, Belgrádban, Dachauban voltak jelentősebb kiállításai, de nem kevésbé fontos az sem, hogy műveit a palicsi, ivanjicai, grožnjani, szabadkai, szegedi, Velika Gorica-i, törökkanizsai, zombori, rijekai, tokaji, zobnaticai, veszprémi, újvidéki, Novi Vinodolski-i tárlatokon is láthatta a közönség. Jómagam valamikor a múlt század nyolcvanas éveinek közepén találkoztam először Szajkó képeivel egy zentai kiállításon, s habár azóta már az a galéria sincs meg, az élményt azóta is őrzöm.
Tíz-egynéhány éves lehettem, tehát ma már nem tudom felidézni, hogy Szajkó mely festményeit láthattam akkor, de későbbi tárlatokról nagyon megragadtak bennem páros képei, például a Kétkeréken és a Négykeréken, valamint a Világos városkép és a Sötét városkép címűek. A tájélmény, amit már Lovas Ildikó is említett, annyira élénken, intenzíven volt jelen ezeken a festményeken, mintha az alkotások egymásutánisága egy összefüggő történetet mesélt volna el. Egy minimalista – amilyen a sík táj már önmagában is –, egyszerű történetet. Hiszen a Négykeréken című festményen látható szekér ott halad tovább Az úton című alkotásán, majd a Lábnyomok sarkában még előbbre, szinte alig észrevehetően, diszkréten, épp csak azért, hogy az életműben megbújva át és átszője azt, keresztül, s kasul, amilyen irányban csak éri. A ló pedig, amit utóbb talán kifogtak a kocsi elől, ott áll a Hegyoldalban című képen, mintha ő is ott poroszkálna mellettünk, velünk, közöttünk, a társunkként ugyanabban az útlevélkezelésre várakozó sorban a senki földjén. A történet pedig tetszés/szükség szerint folytatható... És variálható. A síkság és a hegyvidék pedig ott találkozik az Erdőszél című festményen, amelyik ugyancsak az alkotó „láblenyomatos ciklusából” való.
Akár ez is az egyik oka lehetne annak, hogy egyáltalán nem véletlenül, ott volt nálam ezen a tompai – vagyis ekkor már inkább kelebiai – estén Szajkó István 1998-as kiállításának katalógusa, miközben lassan, de biztosan araszoltunk előre. Hiszen ilyen véletlenek tényleg nincsenek, vagy csak nagyon ritkán adódnak.
