Már majdnem elfelejtettem róla írni, pedig katonaságom egyik legmegdöbbentőbb, tarka személyéről van szó. Olyan eset, amit még ma sem értek, de megtörtént. Amikor a nép seregébe, századomba, utolsónak végre megérkeztem, néhány nap alatt világossá vált előttem mindennemű szociometriai vizsgálódás nélkül is, hogy kialakultak a kisebb nagyobb klikkek. Általában nemzeti színezettel, de ha mélyebben belegondolok, a faji is előfordult, hisz ez esetben egy cigány fiatalemberről van szó, akit az övéi az első naptól kezdve körülrajongtak, és Pasának hívtak.
Pasa jól megtermett, tagbaszakadt csávó volt. Önmagában is tekintélyparancsoló jelenség, akivel nem volt tanácsos ujjat húzni, vagy tengelyt akasztani. Ehhez még párosult a szófukarsága, mert ritkán szólalt meg, és egy hatalmas adag homály, mondhatom rejtélynek is, amit csak később sikerült megfejtenünk, amikor már MIRKO lett az írnok.
A különös Pasa esetében az első naptól kezdve az volt, hogy neki semmit sem kellett abból végrehajtani, ami mindenki másnak kötelező volt. Akkor kelt, amikor éppen kivetette az ágy. Soha nem állt velünk sorba, nem jött velünk semmilyen kiképzésre, majd gyakorlatra, talán még a riadót is kihagyta, amikor húsz kilómétert gyalogoltunk teljes felszerelésben, hegynek fel és azt hittem, ezt nem élem túl. Hogy mink nem szakadt le, azt most nem ecsetelem. Sejthetik. Úgy élt velünk, mint egy szellem, aki hol ott van, hol nincs. Legtöbbször akkor találkoztam vele, amikor délelőtti gyakorlatról visszatérve már karba tett kézzel ránk várt, GUSTEROKRA, hogy együtt menjünk ebédelni. Gondolom, hogy mehetett volna nélkülünk is, de valamiért hiányoztak neki az övéi, akik külön ajnározták, körbeudvarolták, hízelegtek, és ez valahol imponálhatott felsőbbrendűségének, ami sugárzott róla.
A rejtély az volt, hogy Pasa már másodszor kapott behívót, amolyan részletekben történő szolgálatra. Csak hogy túl legyen egyszer a haza hívó szaván. Amikor először felkérték, az egyik hadnagyot úgy szájon vágta, hogy azonnal leszerelték, és csak négy év után próbálkoztak vele újra. Ő is ott kötött ki, ahol én, a büntető században, az útászoknál. Mivel ezt kapitányunk pontosan tudta, mármint a hadnagy esetét Pasával való találkozásakor, úgy döntött rajta nem fog ki. Megadta neki azt a lehetőséget, hogy ő azt tesz a hátralévő nyolc „kötelező” hónapjában magával, amit éppen akar. Csak ne pofozkodjon. Gondolom, hogy azokkal az altisztekkel, tisztekkel ezt meg is beszélte, akikkel kellett, nekünk katonáknak meg maradt a talány. Az is addig, amíg MIRKO meg nem fejtette a lényeget, Pasa előmenetelét tartalmazó kartonját a kezébe tartva.
Már nem voltam a századnál, csak beugrottam, hisz az oktatóközpont menedékébe húzódva éltem boldog katona napjaim, amikor Pasa a legváratlanabb pillanatban elém állt és „elkapta” grabancom.
„Megőrülök a semmittevéstől!” –szegezte nekem mondandóját. „Már nem bírom idegekkel. Mit tegyek?” –folytatta eszmefuttatását, amíg én döbbenten álltam előtte. „Még egy hónapom van, de már szakad a film.” –folytatta, mint aki éppen a pszichiáterénél van szeánszon.
„Tudsz olvasni?” –szegeztem neki a legfontosabb kérdést, ami akkor bevillant.
„Tudok, hogyne tudnék!” –vágta rá kissé megbántva, mint akit érzékenyen ér a számonkérés.
„Akkor menj el a könyvtárba és vedd ki Dosztojevszkijtől a KARAMAZOV TESTVÉREK c. könyvet. Hallottál már róla?” –vettem át a kezdeményezést, mint gyakorlott lélekbúvár, és vártam a reakciót.
„Nem ismerem a könyvet, de elmegyek a könyvtárba. Ha te mondod, hogy ez segít, akkor megpróbálom, de ha…” –és nem fejezte be mondandóját, csak felemelte mutató ujját. Én meg húztam a társaságából, amerre láttam, amíg nem késő. Már azt is bántam, hogy beugrottam a századba. Mi a csoda húz engem oda vissza, amikor már olyan jól élek, hogy el sem merem hinni?
Pár nap múlva MIRKO hozza az üzenet, hogy Pasa látni szeretne. Minél előbb, tette hozzá, majd megnyugtatott, hogy napok óta ki sem jön az ágyból, csak olvas, olvas. Már nem is eszik. A többi cigány döbbenten és hang nélkül ül körülötte. Meg sem mernek pisszenni. Olvas. Pasa olvas.
Nem semmi, mondogatom magamban, majd barátommal együtt indulok el, mert biztos, ami biztos, ő már külön tekintély a században, amíg én udvari bolondként élem életem. A látványtól is ledöbbentem. Pasa kiugrott az ágyból és odarohant hozzám. Először megijedtem. De ő ekkor, látva rémületemet, ami kiült arcomra, elmosolyodott.
„Iván, a Nagy Inkvizítor mit akart mondani?” –szegezte nekem a váratlan kérdést és várta a magyarázatot. Ekkor kissé már nyugodtabban néztem rá és válaszom, ha nem is akadémikus, csak megnyugtatta, hogy ahány ember, annyi olvasat, annyi értelmezés. A lényeg nem az, hogy mit akart mondani, hanem:
„Te hogy érzed magad?” –tettem fel neki váratlanul a kérdést.
„Nagyon jól.” –válaszolta hangosan a többi cigány meg szájtátva hallgatta. Pasa megszólalt és még jól is érzi magát. De ezt ők eddig, hogy nem tapasztalták?
Még legalább egy jó órát elbeszélgettünk és megnyugtatott, hogy a KARAMAZOV TESTVÉREK után ki fogja olvasni az összes Dosztojevszkij könyvet, amiket én egyfolytában soroltam. Csak azért volt rám mérges, na meg magára is, hogy ez miért nem jutott neki előbb eszébe? Ezen én töröm még a mai nap is a fejem. Vannak, léteznek csodák?
Pasa közben leszerelt. Azt az üzenetet hagyta, hogy köszöni szépen. Az óta nem hallottam felőle. Remélem neki is segített, mint oly sokszor nekem is, az írók írója.
Aki még sem értené, miről van itt szó, annak nem árt, ha legalább a lenti linken utána olvas, de használ, ha kezébe veszi A félkegyelmű, A megalázottak és megszomorítottak, Feljegyzések az egérlyukból című munkáit, hogy a többit ne soroljam. Talán rádöbben ő is arra a már beteges zsenialitásra, amit pszichológusok tömkelege próbál már évtizedek óta megfejteni. Hogyan sikerül neki, az írónak, egy összetettebb mondatban, gondolatban megfejteni azt, ami nekik több száz oldal okfejtés után sem világos még? Pasát is ez foghatta meg?
