Irma talpig hála, hogy nem töltött sok órát a hó miatt veszteglő autóbuszban. Rosszat álmodott, és mert baljósnak tűnt az időjárási előrejelzés, lemondta az utazást. Tudod-e, mi bajom a hóval, kérdi, és mint aki otthon, kiválasztja a legszebb tökszeletet, kistányért kerít hozzá a polcról, majd a kedvencét, a hosszú nyelű kávéskanalat bányássza elő az eszcájgok közül. Soha sem a helyére rakod, morog. Most a villák között, máskor máshol. Az életünk rendjéért mindent a helyére kell tenni, oktat, kanalat, könyvet, embert! És Jenőt hová, kérdem, amire a válasz szemrebbenés és csend. Bekapcsolom a Goldberg-variációkat, Bach segít, hogy helyére kerüljenek a dolgok. Ha fogalmad lenne, miféle bátorság a sárkányokkal küzdve eligazodni a vaksötétben, mondja, és sejtelmem sincs, mire gondol. Sámli az egyik kezében, a másikban kistányér a sült tökkel, hüvelykujjával lefogott kanál. Még a konyha és a nappali között is olyan, mint aki munkába siet, vagy mint aki azt hiszi, hogy ha a járást andalgósra venné, lekésné az életét. Egyszer siet és kapkod, másszor órákig gubbaszt egy helyben, ölében nyitott könyvvel, nem olvas, csakhogy hagyjuk békén, azért az átlátszó díszlet. Hogy lenne ez semmittevés, csattan föl a türelmünk végi nógatásra, ő gondolkodik! Miről? Jenő rózsái közé kellene egy bronzszobor, mondja, vagyis hárít. Komótosan végez a tökkel, aztán azt mondja, hogy a továbbiakban hagyjuk a középkor sötétként való emlegetését, és mielőtt gondolkodás nélkül a szokásos becsmérlő jelzőnek használnánk, nézzünk utána, hogy egyáltalán miféle kor az, amiben élünk – ez sem különb. Merthogy friss munkanélküliként jut ideje olvasásra, de az olvasottakon való elmélkedésre is bőven. A régóta hörcsögmód gyűjtögetett, a középkorral kapcsolatos könyveinek böngészésére például a közelmúltig még a meredt csirkelábakkal teli dobozok és a gőzölgő bélhalmok mellett töltött éjszakai műszak óráit használja. Miféle kort élhet itt az a többség, aki hozzá hasonlón hat, hét évtizede, vagy jó fél évszázada látta meg a napvilágot? Hiába született ő keletre néző szobában, hiába tette le előbb a földre, majd vitte ki a Napnak fölmutatni apja – babonaság, suttogták a borzongó rokonok, de senki sem tett ellene, mert a szertartás lényegét, ha nem is értették, az érzéseikre hatott. Dédi gonoszűző szalagot csomózott az újszülött csuklójára, ami ellen anyja ágált, hogy sötét idők szokása, de onnét csak apja oldozhatta le, amikor az már szorította a kezét. Hová lett a vaskos disznóbőr buksza, amiben apja a pénz, az igazolvány, a fogathajtási engedély, a néhány családi fotó mellett az ő kezéről levett, foszlásnak indult szalagját is tartotta? Gyerekkorának kegyes pillanataiban elővette a szalagot, újra és újra elmesélve születése történetét. Bizonyára ünnepnapokon, esetleg ettől a mozdulatától lett a hétköznapokból is ünnep, a lényeg az, hogy a szalagot a hüvelykujja köré fogva mondta, hogy Irma, ilyen vékony volt a kezed, a hüvelykujjamnál nem több! Mindegy az, hogy születésének órájában miféle szertartás részese volt, a lényeg, hogy a család azok visszaidézésével azt sugallta, hogy jobb sorsra született, nem erre itt. Mert mehetne jobban is, akkor talán kevesebbet álmodozna. Belélegzi a csirkevágóhíd halálszagát, és közben a soha sem kapott rózsákra gondol. Mert Jenő a gonddal nevelt virágaiból csak anyjára visz, mivel úgy tanulta, hogy attól nem kísérti a halott. Most ennek is vége, a gépies mozdulatoknak, a robotnak. Azt mondta a gazda, hogy te holnaptól maradhatsz otthon! Télvíz idején. Legalább megfagynak a férgek, mondogatta dédi. A hó elfedi a földszagot, ez is a baj, de bölcsebb elfogadni, mint lázadozni a kikerülhetetlen ellen. Vacog, hogy egy reggelre a férgekkel együtt a lélek is kifagy, és csak csontkemény, jeges csillogás marad az élet helyén. Mérhetetlen könnyűség. A havas éjszaka szépségét egyedül? Arra figyel, hogy orrából ne múljon el az a földszag, még egy tavaszt remél. A kapuba érve sokáig turkál a hóban, mindig elejti a kulcsot. Még ez is.
