Mikortól írsz, miféle kérdés. Magasan fej fölé érő mezei margaréták vékony szirmú virágai között, sámlin, kockás füzetbe az első sorok. Hogy az emberek nem tudnak egymással beszélgetni, arról. Esszének indult, mondja társam az írásban, én erre azt, hogy na, ja, szép is lett volna, de a szerzője még csak akkor tanulta a szavakat írásban is mondatokká fűzni. Most is látom a margarétákat, amik árnyéka akkor a kockás füzetre vetült. A margaréták mozogtak a szélben, és a ceruzával követett mozgó árnyék végül furcsa rajzot adott a már elkészült féloldalnyi szövegen. Pontosan emlékszem, hogy mit éreztem, és mit gondoltam arról, hogy föld- és napszag itat át, vagy hogy a kiskapa és a gereblye hangjára a virágok között miféle szavakat írtam. Szükséges benyomások ezek, és átéltem a csodát, hogy én a segítségükkel írok és rajzolok! Most mondd meg, miért ilyesmikre emlékezik az ember, miért nem arra, hogy hol a másik szemüvege, a jobb? De vannak napok, amikor a józanság háttérbe szorul, és a tiszta gondolatok, a megfelelő szavak helyett csak érzések, benyomások, illatok, emlékek tolakodnak előre. Mint amikor kidől a szekrényből a sok régi lom, és végül az ajtó is a nyakadba szakad a sarokvasról. Most mi legyen? Ez az a hétfő, amitől másfél éve félek! Hogy egyszer csak cserbenhagy minden és mindenki, hogy hiába nézem a múló időt jelző számokat, egyetlen épkézláb gondolatom sem lesz. Irma és Jenő egymással vacakolnak, szorult helyzetemben még ők is messze elkerülnek, inkább a még napfényes novemberi utat, a szépen zöldülő búzaföldeket fényképezik – egymástól jó messzire külön. Megragadják a lehetőséget, mert bármikor ránk feküdhet tartósan a köd, vele együtt a fénytelen, szürke napok szokásos keservei. Vegyél elő egy régi szöveget, szól át nyöszörgésemre a másik szobából a lány, miközben tudja, hogy azt nem lehet, mert az olyan, mint egy halottat szülni, vagy olyan írás, ami még kiküldés előtt, a kezeid között alszik ki. Húsz évre rá ismertem el, hogy az a halott gyermek miért olyan rettenetes, égető kín! Igaz, néha végtelen béke is, túlvilági támasz, kapaszkodó, mert sikeresen eltakarja a végső magányt. Lépj túl, hiszen a közös élményekre emlékezés híján könnyebb! Ostobaság ez így, de jót akarva jó akarótól hangzik. …hiszen mosolya sem volt, az erőtlen fölsírást pedig inkább felejtenéd! Első fog meglepetése, éjszakázások fáradsága, emlékbe elrakott hajtincsek, gyorsan kinőtt kiscipők – ezekből semmi sincs neked. Fényképek, honnét? Nem láttad megfordulni, kapaszkodni a kiságy rácsain, fölállni és elindulni. Nincs egy szó, amivel itt magából nyomott hagyott volna! Hányszor tártad szét a karod másnak – neki az ürest ölelve csak, hányszor és hányszor hiába. A halott az halott, mondják, az élőkre tekintettel ne kísértsd a sorsot! És végül lassan szelídül a panasz, a hiányt illedelmes csend őrzi, és az évfordulókat csak magadban, magadnak tartod. Ünnepekre megveszed, aztán bűntudattal bár, de másnak adod a halottnak szánt ajándékot, mintha annak adnád, aki nincs. És mindennek a tetejében elfogyott a kávé, ha boltba menés, akkor az írással ma késünk. Vegyült illatok és szagok, kenyérillat, mosópor, izzadságszag, parfüm. A pultnál egy vásárló dinárosokból szedeget. A sarokban magától eldől egy söprű, egy csomag makaróni lebukfencezik a polcról. Ezekből mi a fontos? Bizonyára az összes, csak hogy már késő kibontani egy-egy történetet. Valaki előrébb tolakszik. Tejet vesz, csak egy tejet akar. Tartós tejet. Aztán még egyet kér. És még egyet. Már fizetne, amikor meggondolja, és visszamegy a negyedikért. A pénztáros még nem döntött, hogy morogjon, vagy nevessen, amikor a harmadik türelmetlen vásárlónál elszakad a film, fölkapja az egész kartont, és a pultra téve azt mondja Jenőnek – mert Jenő az! –, hogy csak gyorsan, mert mi sietünk! Jenő mosolyogva feleli, hogy nem baj, neki nem sürgős. És kifizette az egész karton tartós tejet. Mehetünk végre írni.
