A tanulmányok szerint Árpád-házi Szent Erzsébet középkori kultusza kétszeresen is kivételesnek tekinthető: egyrészt Európa minden részében fellelhető volt Portugáliától Magyarországig és Németországtól Itáliáig, másrészt pedig nem korlátozódott egy meghatározott szerzetesrendre, egy kolostor, város, vagy egyházmegye határára, vagy más jól körülhatárolható egyházi-társadalmi csoportra. Az Európában tisztelt szentek szinte egytől egyig a középkor előtt éltek, vagy legalábbis földi életüket a legendák a késő ókorba helyezték. A legfontosabb kivételeket a nagy szerzetesrendek alapítói vagy egyéb különösen fontos szentjei alkotják, mint Szent Benedek, Szent Bernát, Szent Domonkos, Szent Ferenc, Szent Klára, Páduai Szent Antal vagy Veronai Szent Péter.
Erzsébet 1207-ben született Sárospatakon II. Endre és Gertrúd – a Bánk bán-féle összeesküvés áldozatául esett merániai királyné – házasságából. Szüleitől, környezetétől nagyon sok vallásos indíttatást kapott, de ő magában is kiskora óta megvolt az imára és a szeretetszolgálatra való hajlam, a krónikák szerint játékát gyakran megszakította, hogy imádkozhasson. Szívesen ajándékozta dolgait szegényebb társainak, korán kezdett koldusoknak alamizsnát osztogatni. Nemcsak a saját szájától megvont falatokat adta oda, hanem a konyháról szerzett ennivalókat is vitte a szegényeknek.
A kor szokásainak megfelelően nagyon korán, már 4 éves korában eljegyezték a türingiai tartomány grófjának fiával, Hermannal, ettől kezdve a kis Erzsébet a német szellemi élet egyik központjának számító Wartburg várában nevelkedett. Nehezére esett a szeretteitől való elszakadás is, a vár állandóan nyüzsgő vendégzsivaja is idegen volt számára, de leginkább az az ellenszenv esett nehezére, amivel új környezetében a legtöbben fogadták. Hatéves volt, amikor édesanyja meghalt, majd picivel később a kijelölt vőlegénye is meghalt, ami még nehezebbé tette Erzsébet életét. Az idős gróf ekkor azt javasolta, legyen második fiának, Lajosnak a menyasszonya. Ennek Erzsébet is örült, mert Lajos már korábban is figyelmes volt iránta, kölcsönösen vonzódtak egymás iránt. A leendő anyós, Zsófia asszony egyre növekvő rosszallással figyelte a gyermek fejlődését, mert szokásaival nem tudott egyetérteni. Nemcsak apró, túlzásnak minősített vallási gyakorlatai zavarták, hanem az is, hogy teljes természetességgel magával egyenrangú társnak tekintette a legegyszerűbb gyermeket is, valamint az, hogy Erzsébet nem vette át az udvari élet előírt formáit: nem volt hajlandó megtanulni a nők számára akkor kötelező tipegő járást, és ráadásul minden körtáncnál jobban szerette a vad lovaglást. Az udvar intrikái ellen Lajos nagy határozottsággal vette védelmébe szeretett menyasszonyát, és 1221-ben házasságot kötöttek.
A korabeli krónikák szerint boldog házasságban és mintaszerű harmóniában éltek. Lajos teljesen partner volt Erzsébet vallásosságában, humanitásában. A házassága lehetővé tette, hogy most már teljes energiával segíthesse a szegényeket, betegeket, nyomorékokat. Menhelyet állított fel, maga is ápolta a nyomorultakat (egyszer egy leprást férje ágyában ápolt), elesetteket. Amikor 1226-ban nagy járvány és éhínség pusztított Türingiában, Erzsébet az udvari kincstárából gabonát osztott, kenyeret süttetett, szolgálóival együtt vásznakat szőtt és font a rászorulóknak. Férje rokonait felháborították tettei, a hároméves itáliai küldetésből hazatérő gróf azonban jóváhagyta felesége intézkedéseit. A harmonikus házasság nem tartott sokáig, Lajos 1227-ben a császár hívására keresztes háborúba vonult, útközben megbetegedett, és nem sokkal azután, hogy Erzsébet életet adott harmadik gyermeküknek, meghalt. IX. Gergely pápa ekkor levelében atyai szavakkal bátorította Erzsébetet, és azt az igen szigorú Konrád mestert nevezte ki gyóntatójává és védelmezőjévé, aki a későbbiekben a legkisebb hibáért is megvesszőztette a hercegnőt. Sógorai nyomására Erzsébet gyermekeivel elhagyta Wartburg várát, és nincstelen módján járta a vidéket, majd nagybátyja, Eckbert püspök meghívására Bambergbe ment, ahol II. Frigyes császár megkérte a kezét. Erzsébet visszautasította a császár kérését, és fogadalmat tett, hogy nem megy újra férjhez. Volt férje barátainak a nyomására visszafogadták később Wartburgba, ő azonban nem érezte ott jól magát, hanem 1228-ban elvonult Marburgba. Miután gyermekeinek otthont talált, belépett a ferencesek harmadrendjébe, ezt követő rövid életét pedig szegények és betegek gondozására szentelte. Élete utolsó napjait gyermeki derű sugározta be. Mindenét elajándékozta és társnőit vigasztalta. Súlyos betegség után 1231. november 17-én boldog belenyugvással halt meg. A koporsót mezítláb, vezeklőruhában vitte II. Frigyes császár és az érsek. Miután az oltárra tették, a császár levette fejéről koronáját, és Erzsébet koponyája fölé tette e szavakkal: „Ha nem tudtalak császárnévá koronázni a földön, fogadd tiszteletem jeléül ezt a koronát, aki Isten országában már királynő vagy.” Halála után négy évvel, IX. Gergely pápa 1235 pünkösdjén vette föl Erzsébetet a szentek sorába.
Erzsébet a szentek sorából is kiemelkedik, jelzi ezt az oltárra emelésekor megjelent előkelőségek alázata és töretlen népszerűsége az egyszerű emberek, a szerzetesek és az uralkodók körében. Tisztelete már a 13. században egész Európában elterjedt, szinte minden században találhatunk rá példákat, élete számos nagy művészt is megihletett (például Jan van Eycket, Rubenst). Németországi működése folytán a világegyháznak ő az egyetlen ismertebb magyar származású szentje. Ünnepét a római katolikus naptár november 17-én hozza, mi magyarok 19-én üljük meg.
