Hőmérsékleti maximumokkal kísért kánikulák sorozata, kiterjedt erdőtüzek, heves széllel és esőzésekkel kísért viharok, árvizek váltogatták egymást a Föld sok részén a nyáron. A rekkenő hőségben néhol folyók száradtak ki, másutt „csak” a vízhozamuk csökkent, a tavak vízszintje eddig nem regisztrált mélypontra esett. A szokatlan fejlemények ismételten ráirányították a figyelmet a víz, mindenekelőtt az (egészséges) ivóvíz fontosságára. Egyre több országban ismerik fel, hogy a megfelelő mennyiségű és minőségű édesvíz biztosítása a közeljövő egyik legfontosabb feladata, prioritása lesz. Már jelenleg is kiemelt politikai és nemzetbiztonsági tényezőnek számít.
Ótos András felvétele
A folyók, tavak és a (föld alatti) vízkincsek hasznosítása miatt világszerte egyre több a szóbeli (diplomáciai) adok-kapok és a gazdasági nyomásgyakorlás. Szaporodnak a fegyveres összecsapások is. Gyakran „csak” országon belül, olykor szomszédos államok között. A harc a következő években minden bizonnyal folytatódik. Sok szakértő régóta ismételgeti, hogy századunkban a kőolajnál és a földgáznál is fontosabb a vízkészletek birtoklása, ellenőrzése.
A vizek jelentősége azért növekszik, mert a Föld folyamatosan gyarapodó népességének és bővülő iparának, mezőgazdaságának folyamatosan nagyobb mennyiségekre van szüksége belőle. Az élénkülő fogyasztás és a globális felmelegedés miatt sokfelé (vészesen) csökken a rendelkezésre álló édesvíz mennyisége. A bolygó lakosságának majdnem 40 százaléka nehezen fér hozzá a vízhez.
Hiánya visszavetheti az élelmiszer-termelést, fennakadásokat okozhat a gazdaságban, valamint újabb migrációs hullámok kialakulásához vezethet. A probléma különösen súlyosan érinti a fejlődő országokat, ahol jó ideje már emberek tízmilliói nem jutnak biztonságos ivóvízhez. Aligha vigasztalja őket az az adat, amely szerint Európa folyóinak és tavainak több mint kétharmada túlzott mennyiségű vegyi anyaggal szennyezett, s csupán a maradékról mondható el, hogy jó állapotban van.
Afrikában egyre gyakoribbak a halálos áldozatokkal járó (országon belüli) törzsi összecsapások a legelőterületek és a – klímaváltozás következtében – csökkenő vízkészletek feletti ellenőrzés megszerzéséért. Korábban is előfordultak viszálykodások, verekedések, sőt véres leszámolások egy-egy falu vagy törzs között a vitatott terület használata miatt. Ám az utóbbi időben megszaporodtak a gyakran száznál is több résztvevő halálával végződő összecsapások. Hatásuk egyre nagyobb tömegeket érint; jelenleg még csak tízmilliókat, ám könnyen megtörténhet, hogy a jövőben már százmilliókat.
A rengeteg afrikai konfliktus egyike a kontinens középső részén található Csád-tóhoz köthető, amelynek megfogyatkozott vizéhez – a korábbi négy ország helyett – már csak Csád és Kamerun fér hozzá. A kelet-afrikai Viktória-tó környéke is sok vita forrása. A kontinens legnagyobb természetes vízfelületén Kenya, Uganda és Tanzánia osztozik, de gyakran kapnak hajba a halászat(i jogok) miatt.
Egyiptomnak is fontos a Viktória-tó, hiszen innen áramlik ki a Fehér Nílus. Kairó ezért többször nyomatékosította: akár fegyverrel is biztosítja a számára értékes vízhozamot.
Afrika egyik leghevesebb vízvitája a Nílus térségében alakult ki. A folyón és fő mellékágain 11 ország osztozik, de történelmileg Egyiptom használta fel a vízkészlet nagyobb részét. Mezőgazdaságának és lakosságának vízellátása szinte teljes mértékben a Nílustól függ.
A helyzet azonban megváltozott, amikor Etiópia a Nílus egyik mellékfolyóján megépítette, s tavaly üzembe helyezte az országban csak Újjászületésként emlegetett óriási duzzasztógátat és vízerőművet. A beruházást indokolva azzal érvelt, hogy a komplexum nélkülözhetetlen a hazai gazdaság fejlődéséhez és energiaellátáshoz. Ám Egyiptom attól tart, hogy a hozzá eljutó vízmennyiség drasztikusan lecsökken az erőmű működtetésével.
Ezért kezdettől fogva ellenezte az építkezést. A 2011-ben megkezdett munkálatok után két évvel az objektum megsemmisítését is kilátásba helyezte. A fenyegetést szerencsére nem váltotta be, inkább tárgyalásokon próbálnak megoldást találni, de végleges megállapodásra még nem jutottak.
Hasonló problémák adódtak a Közel-Keleten a Tigris és az Eufrátesz miatt is. A két folyó Törökországban ered, majd Szíria után Irakon is áthaladnak. Áramtermelő kapacitásainak bővítésére és az öntözéses gazdálkodás fejlesztésére hivatkozva Ankara gátépítési beruházásokba kezdett. A folyók további szakaszai mentén elterülő országok attól tartanak, hogy emiatt sokkal kevesebb víz jut nekik. A visszaesés Irakban már problémát okoz a mezőgazdaságban és a sivatagosodás feltartóztatása elleni küzdelemben.
A Jordán térsége is érzékeny régió, hiszen Izrael, Jordánia és a palesztin területek is ugyanazokra a korlátozott vízkészletekre vannak utalva. Ezért a folyó vízének elosztása gyakran torkollik vitákba, fenyegetőzésekbe. Bár az utóbbi évtizedekben több együttműködési programot is kidolgoztak, a megoldatlan vízkérdés továbbra is feszültséget okoz közöttük.
Ha veszélybe kerülnek a dél-ázsiai Himalájában eredő folyók is, az szintén súlyos gondokat okozhat, mivel ezek a folyók látják el vízzel az emberiség negyedét, köztük olyan országokat, mint az 1,48 milliárd lakosú, ezzel a világ legnépesebb országának számító India és az 1,41 milliárd lakosú Kína. A szintén közéjük tartozó Pakisztán a riasztó és vészjósló ázsiai helyzet tipikus példája. Szakemberek attól tartanak, hogy ebben az országban (miként több másikban) a közeljövőben kimerülhetnek a vízkészletek. Ez pedig belső konfliktusokhoz és akár háborúhoz is vezethet a szomszédokkal egy kis víz megszerzése végett.
A baj az, hogy ott is egyre kevesebb van ebből a kincsből. Az Indus folyó miatt már tartós a perpatvar India és Pakisztán között. Az államközi viszonyt kezdettől fogva területi viták is mérgezik, amelyek időnként fegyveres incidensekkel járnak (főként Kasmírban). Az utóbbi időben a vízbázisokért folytatott küzdelem is egyre hangsúlyosabb közöttük. Az 1960-as Indus egyezmény sokáig biztosította esetükben a folyó használatát, ám a klímaváltozással, a gleccserek olvadásával és a gyakoribb aszályokkal keletkezett problémák mindent megváltoztattak.
Katonai elemzők szerint Ázsiában a következő fegyveres összetűzések oka a csökkenő vízkészlet lesz. Különösen Ázsia középső részén fenyeget a veszély. Egy, netán több lokális háború, illetve az azzal járó bizonytalanság azonban felboríthatja Kína és Oroszország nagyratörő térségbeli terveit.
Közép-Ázsiában néhol már évek óta súlyos vízhiány nehezíti az életet. Emiatt bármikor háborút indíthatnak a több vízre igényt tartók (Kazahsztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán) a jelentősebb készletekkel rendelkezők (Kirgizisztán és Tádzsikisztán) ellen.
Valamivel távolabb, Délkelet-Ázsiában a Mekong jelent hasonló kihívást. A folyó Kínában ered, majd négy országon áthaladva eléri Vietnámot, ahol a tengerbe ömlik. Kína az utóbbi évtizedekben több erőművet épített a Mekongon, megváltoztatva a természetes útvonalát. Kambodzsa, Laosz, Thaiföld és Vietnám szerint a beavatkozással veszélybe került a halállomány, a mezőgazdaság és a helybeliek megélhetése.
A vízhiány nem csak a fejlődő országok problémája. Az Egyesült Államok nyugati részén a Colorado vízhozama szembetűnően lecsökkent. A folyó Mexikó számára is biztosít ellátást. Szűkös vízkészletei azonban vitákat gerjesztettek arról, hogy mely térségek, milyen arányban használhatják fel a rendelkezésre álló mennyiséget.
Európában kevesebb a vízügyi konfliktus. Ám időnként adódnak problémák. A Duna, a Rajna és a kontinens néhány másik nemzetközi folyója esetében ezért egyeztetések szükségesek az árvízvédelemről, a hajózásról, a vízminőség megtartásáról és a szennyezések megelőzéséről.
Az általános felmelegedéssel járó elhúzódó aszályok világszerte fokozhatják a vízhiány okozta feszültségeket, s tovább szíthatják a viszályokat egyik-másik állam között. Annak ellenére, hogy a gleccserek olvadásával rövid távon megnövekedhet némelyik folyó vízhozama.
Az egyre kiélezettebb globális gazdasági versenyben és a kíméletlen küzdelemben már több kormány ismerte fel, hogy csak együttműködve lehet a vízkészleteket fenntartani és igazságosabban elosztani. Ennek ellenére még mindig kevés példát látni arra, hogy országok összefognak a riasztó (ivó)vízhiány kezelése és megoldása érdekében. Inkább arra törekszenek, hogy saját iparuk, energetikai rendszerük, gazdaságuk és lakosságuk számára biztosítsák a vizet. Pedig a Föld mintegy nyolcmilliárdnyi lakosából több mint hárommilliárd ember, a növény- és állatvilág egyedei közül pedig még több élőlény élete függ, de legalábbis kapcsolódik az országhatárokat átszelő vizektől.
A politikai vezetők zöme lehet, hogy nem tud erről, s talán arról sem, hogy jelenleg mindössze két tucat államnak van együttműködési megállapodása a víz közös használatáról. Az azért talán nekik is feltűnt, hogy az erőfölényükkel visszaélő nagyhatalmak épp napjainkban zúzzák szét az eddigi nemzetközi szabályrendszert, hogy minél többet kaparintsanak meg mindenből, így a vízforrásokból is.
Nyitókép: Ótos András felvétele
