2024. június 17., hétfő

Lehet más a török politika?

Mint ismeretes, 2024 választási szuperévként vonul be a történelembe, ugyanis az idén a világ több mint 50 országában 3,8 milliárd ember (az emberiség majdnem fele) járul az urnák elé, többen, mint a történelem bármely más évében. Ezek közül pedig igen sok a sorsdöntő elnökválasztás vagy parlamenti választás. Számos országban a választók már le is adták voksaikat. Például Oroszországban, ahol nem nagy meglepetésre, érdemi kihívó nélkül Vladimir Putyin nagy fölénnyel nyerte meg az elnökválasztást. Indonéziában, a világ legnépesebb muszlim országában is túl vannak már a voksoláson. Itt Prabowo Subianto védelmi miniszter nyert, egy kétes múltú személy, aki Suharto diktatúrája alatt katonatisztként állítólag tömeggyilkosságokban és etnikai tisztogatásokban vett részt. Tajvanon viszont a függetlenségpárti és a demokratikus politikai berendezkedés feltétlen hívének számító, úgynevezett zöld tábor jelöltje, Laj Csing-te-t (William Laj-ként is ismert) nyert. Az Egyesült Államokban és az Európai Unióban a választók még csak ez után járulnak majd az urnák elé. Az előbbiben novemberben elnökválasztást, míg az utóbbiban június elején európai parlamenti választásokat tartanak. Az idei választások közül azonban nem csak az országos szintű megmérettetésekre érdemes odafigyelni, hiszen a helyhatósági választásokon is születhetnek olyan eredmények, amelyek az országos politikára is hatást gyakorolnak. Törökországban március 31-én éppen ilyesvalami történt.

A török belpolitika legfőbb törésvonala a politikai iszlámhoz és a Mustafa Kemal Atatürk örökségéhez való viszony mentén húzódik. A Török Köztársaság alapítójának, az ország első elnökének (1920 és 1938 között volt hivatalban) számos reformja közül az egyik legfontosabb az ország szekularizációja volt, vagyis az, hogy különválasztotta egymástól az államot és a vallást. Sőt sikerült az iszlámot teljesen kiirtania a közéletből. Többek között eltörölte a kalifátust, az oktatást kivette a vallástudósok felügyelete alól és létrehozta az oktatási minisztériumot. Betiltotta a fez, a hagyományos oszmán vörös fejfedő viselését, és azt szorgalmazta, hogy a törökök európai öltözéket viseljenek. Bár a nők muszlim fejkendőjének viselése ellen hivatalosan nem lépett fel, igyekezett meggyőzni a török társadalmat annak elhagyásának szükségességéről. Kemal Atatürk politikai örökségét az általa 1923-ban alapított Köztársasági Néppárt (CHP) vitte tovább, az ország hadserege pedig fegyverrel igyekezett megvédeni azt. Törökország történetében a kemalista katonatisztek nem egy esetben puccsal távolították el a hatalomból azt a kormányzatot, amely veszélyeztette a szekuláris államberendezkedést. Így tettek 1960-ban, 1971-ben, 1980-ban és 1997-ben is.

Recep Tayyip Erdoğan azonban – 2003 és 2014 között miniszterelnökként, 2014-től pedig köztársasági elnökként – iszlamista Igazság és Fejlődés Pártjával (AKP) együtt sikeresen építette le Kemal Atatürk örökségét és építette ki autoriter rendszerét. Erdoğan előrelátóan rögtön hatalomra kerülése után igyekezett meggyengíteni a hadsereget. Miniszterelnöksége alatt több katonatisztet is vád alá helyeztek. Ezért is végződött sikertelenül 2016. július 16-án az a puccskísérlet, amellyel a hadsereg egyes csoportjai el akarták Erdoğant távolítani a hatalomból. Sőt a sikertelen államcsíny a török elnöknek remek ürügyet szolgáltatott ahhoz, hogy leszámoljon vélt és valós ellenségeivel, és bebetonozza hatalmát. Több ezer katonát, bírát, ügyészt, értelmiségit tartóztattak le. Legutóbb 2023 májusában tartottak elnökválasztást, valamint parlamenti választásokat Törökországban, amelyet Erdoğan és iszlamista pártja simán megnyert, annak ellenére, hogy az elnököt és rendszerét abban az évben nagyon sok kritika érte az országot sújtó földrengés miatt. Így az idei önkormányzati választások nem sok izgalmat ígértek. Erdoğan közben bejelentette, hogy ez a voksolás lesz számára az utolsó politikai megmérettetés, belengetve ezzel, hogy lassan visszavonul. Úgy tűnt, a választások kimenetele helyett inkább az lesz az érdekesebb kérdés, hogy ki lehet a jelenlegi elnök majdani utódja.

Ehhez képest, nem sokkal az után, hogy március 31-én bezárultak a szavazóhelyek, nagy meglepetés született. A CHP 81 nagyvárosi polgármesteri tisztségből 35-öt tudott megszerezni, míg az AKP ezzel szemben 2002-es alapítása óta most először a második helyre szorult 24 elnyert polgármesteri poszttal. A CHP jelöltje, Ekrem Imamoğlu maradt Isztambul polgármestere a voksok mintegy 51 százalékának elnyerésével. Ankarában is a hivatalban lévő polgármester nyert, Mansur Yavas (CHP), aki több mint húsz százalékponttal győzte le kormánypárti kihívóját. Törökország nyugati része szilárdan ellenzéki kézben maradt, sőt számos olyan területet is sikerült megszereznie, amelyet korábban az AKP uralt. A CHP összesítve is győzelmet aratott, ugyanis 37,7 százalékot szerzett az AKP 35,5 százalékával szemben. Ez azt is jelenti, hogy Erdoğan pártja az előző választásokhoz képest hárommillió választót veszített.

Bár fentebb felvázoltuk, hogy a CHP és az AKP közötti legfőbb törésvonalat a politikai iszlámhoz és Kemal Atatürk örökségéhez való viszony képezi, a török választópolgárok többsége mégsem ezen elvont államelméleti vitát mérlegelve hozta meg döntését. Őket sokkal inkább az országban tapasztalható megélhetési nehézségek érdekelték. A török gazdaság jelenleg ugyanis igen rossz helyzetben van. A török statisztikai hivatal friss közlése szerint az éves fogyasztóiár-emelkedés mértéke 68,50 százalékra emelkedett. 2023-ban 64,77 százalék volt az éves infláció. A központi bank várakozása szerint az éves infláció idén májusig 70–75 százalékra gyorsul, ezt követően pedig az év végére 36 százalékra lassul. És miközben a központi kormányzat nem volt képes hatékony intézkedésekkel orvosolni a gazdasági bajokat, addig a regnáló ellenzéki polgármesterek mindenekelőtt Isztambulban és Ankarában népszerű szociális programokat indítottak, többek között diákotthonokat és kollégiumokat létesítettek, ételt osztottak a rászorulóknak és utazási támogatást nyújtottak az alacsony jövedelmű polgároknak, csupa olyan intézkedést, amelyet a török polgárok a központi kormányzattól vártak volna el. Továbbá a CHP érzékelte, hogy a választópolgárok elsősorban a gazdasági nehézségek miatt fordulnak el a kormányzó párttól. Éppen ezért a balközép CHP sok helyen olyan jobbközép jelölteket indított, akik meg tudták szólítani azokat a kormánypártból kiábrándult jobboldali, nacionalista szavazókat is, akik máskülönben nem szavaznának a CHP-re. Példának okáért a már említett győztes ankarai CHP-s polgármester Mansur Yavas nacionalista politikusnak mondható.

Összességében tehát a török ellenzék hatalmas sikert könyvelhetett el a választásokon. Erdoğannak pedig az utódlás helyett most azon kell gondolkodnia, hogy miként is tudná megmenteni rendszerét. Az önkormányzati választások után ugyanis már úgy beszélnek a győztes isztambuli polgármesterről, Ekrem Imamoğluról, mint a következő török elnökről. Törökországban hagyományosan az isztambuli polgármesterség képez egyfajta ugródeszkát az elnökséghez.

Maga Erdoğan is e poszton szerzett magának országos népszerűséget. Persze a következő elnökválasztásig még sok minden történhet, hiszen az négy év múlva esedékes. Mindenesetre a CHP megmutatta a világnak, hogy még egy autoriter rendszerben is képes nyerni az ellenzék, csak megfelelő program és stratégia szükséges hozzá.
 

Nyitókép: Ekrem Imamoğlu, Isztambul polgármestere (Fotó: AP via Beta)