A házaspárok küzdelmei láttán sokszor eszembe jut egy sikeres szlovén üzletember megható tanúságtétele.
Smiljan Mori szívós szorgalommal, határtalan hittel, akaraterővel küzdött meg a sikerért, és olyan életet sikerült biztosítani, amelyről valamikor szegény gyermekként még álmodni sem mert. Boldognak érezhette volna magát, ám őt is, Helenát, a feleségét is nyomasztotta, hogy évek gyermekáldás nélkül múltak el. Végül a férfi felsóhajtott: „Istenem, ha akarod, és ha úgy gondolod, jó szülők leszünk, ajándékozz meg bennünket gyermekkel. Ha nem, hát örökbe fogadunk gyermeket.”
Teltek-múltak a hónapok – a várt ajándék nélkül. Ekkor komolyan eldöntötték: egy szegény, árva kisfiút fogadnak örökbe. A kérelmüket Oroszországban nyújtották be, ahol a férj motivációs előadásokat tartott.
Egy nap azonban a feleség közölte vele, hogy áldott állapotban van!
Határtalan örömmel borultak egymás nyakába, és hálával Isten elé.
Már megszületett a kislányuk, amikor televíziós interjú alkalmával az újságírónő a boldog üzletembert megkérdezte:
– Akkor az örökbefogadást lemondják?
– Dehogy! – válaszolta a férfi határozottan. – Folytatjuk az örökbefogadási eljárást.
A házaspár a szükséges dokumentumokkal Moszkvába utazott. A fiunkért megyünk! – mondták örömmel.
A szürke, komor kommunista épületben két nevelőnő fogadta őket. A házaspárt izgalom kerítette hatalmába, mert a kisfiúról csak annyit tudtak, tizenöt hónapnál fiatalabb.
– Szóval eldöntötték, hogy örökbe fogadnak egy kislányt? – kérdezte a nevelőnő.
– Hát nem kisfiút kértünk?!
A nevelők megígérték, hogy utána néznek, talán találnak örökbe fogadható, ilyen korú fiúgyermeket.
Néhány nappal később szóltak, megvan a kisfiú. Sőt előszedték a papírokat, s megmutatták a betegségek hosszú jegyzékét, amelyekben a kicsi szenvedett, majd az elképedt szülőktől megkérdezték:
– Valóban látni kívánják a gyereket?
– Igen – válaszolták szemrebbenés nélkül.
– Ezekkel a betegségekkel? – kérdezték tőlük újra.
– Igen – erősítették meg.
Amíg nem találkoztak a kicsivel, az üzletember annyira ideges volt, mint amikor a felesége szült, s ő ott volt vele.
Mielőtt beléptek az árvaházba, félrehúzták előttük a nehéz vasajtót. A félelem belopózott csontjaikba. A férj küszködött a könnyeivel, mert látta, a felesége is csaknem elsírja magát.
Aztán megpillantották a nevelőnőt egy gyermekkel.
– Ez a mi gyermekünk? – kérdezte a feleség.
– Azt gondolom, hogy igen.
Ránéztek és átölelték. Megengedték nekik, hogy külön szobában negyed órát játszanak vele. Aztán belépett a nevelőnő és megkérdezte:
– Akarják, vagy nem akarják a gyereket?
„Dönteni kellett – mesélte később a férfi. – Pedig a döntést meghoztuk már akkor, amikor elhatároztuk, örökbe fogadunk gyermeket.
– Igen, akarjuk! – mondtuk.
Ám utána nélküle kellett hazautazni. Várni kellett a jogi eljárásra. Két hónap után már elfogott bennünket az idegesség. Nem is tudom, Sima lányunk hány hónapos volt, amikor bekattant: gyermekem van, fiam. Repülőbe ültem, habár tudtam, naponta csupán két órára láthatom…
A második látogatás alkalmával, amikor beléptem a játszószobába, tíz gyerek tekintete rám szegeződött, de csak Samuel indul meg azonnal felém, és a karjaimban kötött ki. A többi gyerek mintha tudta volna, én nem vagyok az övéké.
Azon a napon, amikor Samuel elhagyta az óvodának nevezett árvaházat, ismét csikorgott a szörnyű nehéz vasajtó! A feleségem karjában tartotta Samuelt. És eszembe jutott, szeptember 17-e van, a születésem napja. Teljesen megfeledkeztem róla. Istenem, mekkora ajándékot adtál! A gyerekre nézve mondtam:
– Samuel, kérlek, még egyszer nézd meg, hol voltál. Mert ide soha többé nem térsz vissza. Ez volt a múltad, emez pedig a jövőd lesz!
Mintha megértette volna, nem akart visszapillantani, a jövő felé fordította tekintetét, mintha azt üzente volna: Apa, ez engem nem érdekel. Erre én pontot tettem. A jövőmet nem a múlt romjaira kell építenem. Nem kell visszanéznem. Ami a múltból a legjobb volt, magammal viszem. És mintha akkor örökre elbúcsúzott volna a múltjától.
Azon gondolkoztam, hogyan lehet előkészíteni Sima lányunk és Samuel fiunk találkozását. Tíz hónap van közöttük. Hogyan lehet megszervezni, hogy a kislány a kisfiút emlékezetesen fogadja? Mert később lesz közöttük lökdösés, verekedés, mint minden gyerek között, de Samuelnek tudnia kell, hogy Sima szereti, és Simának is tudnia kell, hogy Samuel szereti.
A kertünkben sétálgatott a feleségem Samuellel. Akkor hívtuk Simát.
– Megjött az öcsid! – mondtam a kislánynak, ő pedig odaszaladt hozzá, és nyújtotta is a plüssjátékot.
– Ez az öcsi! – mondtam neki. Sima pedig megpuszilta Samuelt.
– Ez az öcsi! – mondtam újra, és ő újra odament hozzá és megpuszilta.
– Ez pedig az ő nagymamája – mutattam feleségem édesanyjára.
Amikor valamennyien leültünk, fellélegeztem:
– Most vagyunk család!”
Évek teltek el azóta. Nemrég láttam, hogy az üzletember a közösségi oldalon megosztott egy családi képet. Érdeklődve olvastam a szöveget: „A múltkor írtam Sima lányomról. Ez pedig Samuel fiam! Élvezem a jelenlétét, a beszélgetéseinket, az okos megjegyzéseit. Életemben a legjobb döntés volt az ő örökbefogadása. Mindent megtennék érte.”
Az üzletember „Most vagyunk család!” kijelentése pedig mélyen az én szívembe vésődött.
