Jegyzet

Csodálatos utazni, a természet lágy ölén megpihenni, és szinte alig akad ember, aki nem vágyik rá.

Ismét egy komolyabb társadalmi vita van kibontakozóban arról, hogy kellenek-e országunknak a külföldi befektetések, érdemes-e hatalmas kedvezményekkel idecsábítani a külföldi befektetőket. Sajnos az a helyzet, mint más, az ország jövőbeni sorsát alapvetően meghatározó kérdésben, hogy ha eleve nem jól tesszük fel a kérdést, akkor nem sok értelme a tévesen felvetett dilemmák megválaszolásának.

Nem különösebben jellemző rám a könyvvásárlás, valamiféle szakmabeliség örvén inkább kiadók és szerzők ajándékoznak meg munkáikkal. Persze akad, amit az ajándékokon kívül is szívesen elolvasnék, ezeket a kiadványokat megvásárlom, de évente nem több mint 6–10-et.

Ha nem láttam volna saját szememmel, sosem hittem volna el, bárki mondja! El tudja képzelni valaki ebben a kis országban, hogy egy meccs után egy szerb és egy horvát csapat szövetségi kapitánya megöleli egymást?!

Mindössze harmadszor fordult elő, hogy Szerbiának egy atlétikai számban két élvonalbeli versenyzője legyen. A múlt század kilencvenes éveiben Dragutin Topić és Stevan Zorić egyformán 230 centiméternél is többre volt képes magasugrásban, valamivel később pedig Dragan Perić és Asmir Kolašinac súlylökésben alkotott ütőképes kettőst, habár itt nagyobb volt a korkülönbség, egyikük csillaga már leáldozóban volt, amikor a másik feljutott a 20 méter fölé.

A Zacsekkel nem lehet bírni mostanában. Olyan beképzelt, mintha kinevezték volna vezérigazgatónak.