Nincs még egy ország a világon, amely a polgárainak eredete alapján annyira soknemzetű lenne, mint az Egyesült Államok. E tekintetben még a hasonlóan bevándorlóországnak számító Kanada, Ausztrália és Új-Zéland sem vehetik fel a versenyt az USA-val.
A vasárnapi fekete mellé
A szlovéniai Portorožban évente megrendeznek egy sporttémájú értekezletet, amelyen kihirdetik a volt Jugoszlávia utódállamainak sportvédjegyeit. Nem meglepetés, hogy Szerbiára vonatkozólag a férfiaknál ezt a címet Novak Đoković, a nőknél Ivana Španović nyerte el, a klubok mezőnyében pedig a Crvena zvezda kosarazói kapták az elismerést.
Volt egy időszak, amikor a még Jugoszlávia néven futott szerbiai röplabda-válogatott 12-es keretébe 10 játékost az újvidéki Vojvodina adott. Egy részük a klub neveltje volt, például Dabić, Mijić, Boškan és Petrović, jórészt pedig még egészen fiatalon, a szurkolók számára is alig ismert játékosként jöttek a piros-fehérek közé, és itt futottak be nemzetközi szintű karriert, mint a Grbić fivérek, Mester, Kovač, Batez stb.
Képtelenség lenne minden sportágban bennfentes lenni, vagy akár nagy vonalakban is kísérni. Figyelmen kívül hagyom ezért például a lovassportot, a tollaslabdát, a krikettet, a hegyi kerékpározást és még néhányat.
A gyakorlat azt mutatja, hogy ugyanabban a munkakörben a nők kevesebbet keresnek, mint a férfiak. Hogy ez miért van így, pontosan nem tudom, mert amikor bárki is az erre vonatkozó statisztikával foglalkozik, általában csak tényként és igazságtalanságként kezeli a számadatokat, és nem szolgál olyan háttér-információkkal, amelyek megmagyaráznák a jelenség valódi okait.
Feltalálta magát, és kitérő választ adott nemrég egy meccs utáni sajtóértekezleten Novak Đoković, noha az arcáról leolvasható volt, hogy kellemetlenül érintette a kérdés, miszerint úgy érzi-e, hogy kevesebb tiszteletet kap, mint amennyit megérdemelne.