Zombor – Bács-Bodrog vármegye ősi jogaiba visszahelyezett megyeszékhelye – 1942. január 15-én pompás ünnepség színhelye volt, pazar külsőségek közepette beavatták tisztségébe Deák Leót Bács-Bodrog vármegye és Zombor város főispánját. Nem a népre kényszerített, felülről irányított ünnepély ez, mint ahogyan az az előző két évtizedben megtörtént, „hanem olyan, amely miden magyar számára meleg, ragyogó piros betűs ünnepet jelent” – írta beszámolójában a Szabadkán megjelenő Délvidéki Magyarság című hírlap. A lap napokkal korábban jelezte: „A Délvidék népe nemzetiségi különbség nélkül nem ma, hanem súlyos, megpróbáltatás-teljes időkben ismerte meg annak a férfiúnak nobilis, európai gondolkodását, hozzáértését és fajszeretetét, akinek beiktatására Zomborba készül az ősi jogaiba visszahelyezett Bács-Bodrog vármegye lakossága. Mert a kiküldöttek képviseletében ott lesz az egész vármegye, hogy a lakosság ragaszkodását, kitartását és bizalmát méltón a nagy nap jelentőségéhez, minden hátsó gondolat nélkül maradéktalanul kifejezésre juttassa.”
A szertartás a karmelita rendház templomában megtartott ünnepi istentisztelettel kezdődött, melyen Ijjas József érseki helynök mondott hálát a gondviselésnek a magyarság sorsának remélt jobbrafordulásáért. A szentmisén jelen volt Horváth Győző kalocsai püspök is, de ott voltak a bácskai városok főispánjai, köztük Reök Andor Szabadka, és Fernbach Péter Apatin főispánja, valamint Kászonyi Richard, Arad–Csanád–Torontál megye főispánja is. Nem maradtak távol olyan jeles, de már nyugalmazott főispánok sem, mint Prokopy Imre, Fernbach Béla és Steuer György. A városok képviseletében a polgármesterek sorában ott volt Völgyi János Szabadkáról, Nagy Miklós Újvidékről és Lehel Pál Magyarkanizsáról. Jelen voltak a kisebbségi sorsunk idején kiemelkedő, vezető szerepet vállaló „harcosok”, Vámos Jánost, Strelitczki Dénes és Nagy Iván is. A vendégek a szentmise után a közönséggel együtt vonultak át az ünnepség színhelyére, a vármegyeház dísztermébe.
A beszámoló szerint a Zentai csata hatalmas arányú történelmi festménye alatt fényárban úszott a vármegyeház terme, díszmagyar menték, honvéd egyenruhák, a karzaton magyar ruhás nők tették színessé és felejthetetlenné az ünnepséget. A vármegyei díszteremben elhangzott üdvözlő szavak sorából kiemelkedett Vámos János újvidéki főgimnáziumi igazgatónak, Deák Leó régi fegyvertársnak meleghangú beszéde. A szónok rámutatott az elmúlt huszonhárom esztendő megpróbáltatásaira, elmondta: „ezekben a nehéz években nem hivatásos politikusokból hanem a magyar sorsközösség eszméjétől megihletett önkéntesekből álló csoport vette át a bácskai magyarság vezetését, éppen dr. Deák Leó volt az, aki a magyarság élén megálljt parancsolt az elvtelenségnek, szembeszállt a demagógiával és a megalkuvással, hitet és önbizalmat öntött a gyengékbe és ingadozókba”. Amikor néhány hónappal Deák Leót ezelőtt a felelős magyar kormány Bács-Bodrog vármegye főispáni székébe ültette, mindenki helyesléssel és megnyugvással fogadta a kinevezés hírét. A felszólaló rámutatott arra, hogy a főispán, aki „mindig a jog, a törvény és a méltányosság elveit hirdette, nem lehet ellensége a Délvidék nemzetiségeinek. De nem tűrhet meg semmi olyat sem, ami Magyarország érdekeit, függetlenségét, területi épségét és békéjét veszélyezteti”. Vámos János izzó beszédét a törvényhatósági bizottság és az egybegyűlt előkelő közönség lelkes tapssal honorálta.
Deák Leó főispán a jenlevők lelkes ünneplése közben emelkedett szólásra. Elmondta: „a Szent Pál védnöksége alatt álló Bács-Bodrog vármegye” történelme új korszakába lépett. „Az imádság szavaival forduljunk ezért első szavunkkal a Mindenhatóhoz, aki megengedte, hogy ez a nyolcszázezer lelket számláló ősi ezeréves országrész sors adta gazdagságával, népének szorgalmával, hazafiúi szeretetének állandóságával, megértő áldozatkészségével és jövőbe vetett tántoríthatatlan hitével újból rendelkezésére állhat Szent István országának.”
A főispán ezután meleg szavakkal és a hagyományos bácskai vendégszeretet jegyében üdvözölte az installációra ideérkezett vendégeket és a törvényhatósági tagokat. Hangoztatta, hogy a magyar kormány bizalma a megye további sorsát a kinevezett megyebizottsági tagok kezébe tette le. Hogy a visszacsatolt országrész életéből nem halt ki a nemzeti érzés, abból ezek a történelmet sugárzó megyei falak is jelentékeny módon vették ki részüket. Hiszen ezek között vívták meg nemzeti harcukat a legnehezebb és legveszedelmesebb körülmények között a bácskai magyarságnak súlyos áldozatok árán megválasztott vezetői, a jugoszláviai Magyar Párt tartománygyűlési képviselői. Itt folyt le anyanyelvünk használatáért és megőrzéséért az a vita, amelynek egyik célja az volt, hogy felhívja a külföldi politikai körök figyelmét a jugoszláviai magyarságnak a nemzetközi szerződésekkel semmiképpen sem összeegyeztethető sorsára. „A Rákócziak, Bethlenek kora, nekünk nem ad történelmi hátteret – mondta ünnepi beszédében Deák Leó főispán –, legfeljebb csak állandóan felszínen lévő nemzetiségi kérdés az a probléma, amely bennünket az ország más részeitől eltérően, országos szemszögből is megkülönböztet. Huszonhárom éves elszakított állapotunkban és ebben a nemzetiségi küzdelmünkben morzsolódtak erőink, de azért a legfőbb feladatunk a nemzeti erők megtartása és a boldogabb jövőbe való átmentésé volt. 1923-ban ezért alakult meg és ezért fejtette ki sokszor emberfeletti erőt igénylő munkásságát a Magyar Párt. Ezt a célját nem vetette el akkor sem, amikor legális működését megtiltották.”
Társadalmi életünk – folytatta a főispán – a nemzetiségi csoportok szerinti rétegződés képét mutatja. „Ezért józan ésszel, higgadt megfontoltsággal szemébe kell néznünk a nemzetiségi kérdésnek. Bennünket a huszonhárom év tapasztalatai ellenére egyáltalán nem befolyásol német és szláv testvéreink közelsége, gazdasági felkészültsége. Élvezzék továbbra is vendégszeretetünket azok, akiket illet. Ezért gondolkodás nélkül kapcsolódunk be a m. kir. kormány olyan politikai vonalvezetésébe, amely a nemzetiségi kérdést egyrészről az egyenjogúság élvezetének, másrészről, az állampolgári kötelességek hiány nélküli teljesítésének alapjára fekteti.”
Másnap a Délvidék hírlap Ünnep után című írásában így fogalmazott: „A vármegye ünnepe lezajlott, a visszatért Bácska népe üdvözölte főispánját. A színes lampionok kihunytak és a vármegye ősi zászlaját bevonták. Az ünnep elmúlt, de azok a beszédek, amelyek a főispáni beiktatáson a nemzetiségek képviselőinek részéről elhangzottak, az ünnep utáni dolgos hétköznapokra is kihatással lesznek. Nemzetiségre való különbség nélkül ünnepelt Bácska népe. Az elhangzott beszédek azt mutatják, hogy úgy a szerbség, mint a németség megtalálta azt az utat, amelyen haladnia kell.” Az ünnepég keltette reményeket azonban hamar felülírta a történelem.
Nyitókép: Zombor vármegyeháza (Mák Ferenc archívumából)
