Vértesi Károly Virter Károly néven közölt Úti képek Olaszországból című 1881-ben Zomborban megjelent útirajza egyszerre országos hírű utazóvá avatta a városában egyébként is népszerű ügyvédet. Sorra jelentek meg útirajzai, a nyugati országok után bejárta Európa északi vidékeit is, 1903-ban Három főváros címmel Berlinről, Koppenhágáról és Drezdáról írt úti beszámolót, 1904-ben Az éjféli nap országában címmel Svédországnak és Norvégiának szentelt két kötetet. 1906-ban pedig Spanyolország – Portugália című könyve jelezte nyári utazásának színhelyét.
Olaszországi útirajzának különös varázst ad, hogy az olasz táj pompája lépten-nyomon történelmi emlékeket ébreszt a szerzőben: a végtelen horizont ragyogásának árnyékában fölsejlenek a korai középkor katakombái halálraítéltjeinek félelme és remegése is. Nápolyhoz közeledve a szerző számára különös hangsúlyt kap a Vedere Napoli, e poi morire – Nápolyt látni és meghalni egykori, minden bölcsességet és megfontoltságot nélkülöző szólás, bevallása szerint ő az okulás kimeríthetetlen szándékával járja a világot, bölcseletet kíván szerezni a teremtő élethez.
A nápolyi öböl túlsó partján, a várossal szemben emelkedik a Vezúv, a Vezúvból pedig a füst és olthatatlan forróság emelkedik az égnek. Virter Károly Nápoly felé haladva régi olvasmányára emlékezett, miszerint a mennyországból kilódított ördög magával ragadott egy darabot a mennyek országából, de azt a hegység kráterén keresztül magával a pokolba nem vihetvén, a Vezúv környékén szétszórta. Megjegyezte: feltűnő, hogy az olaszoknak milyen sok meséjük szól az ördögről, nyilván azért, mert nagyon félnek tőle, de azért szeretnek is az ördöggel cimborálni.
A Vezúvra vezető úton tátongó hasadékokon, amelyeken a vándornak keresztül kell lépkednie, ömlik a forró kéngőz, és az arra járókat csakhamar elönti a veríték. A látogatók elérnek lassan a tüzes lávához is, mely óriási tűzkígyóként csúszik felülről alá. A közelében a hőség oly fullasztóvá vált, hogy az ember azonnal megértette: a láva előbb öl, azután temet is. A vándor lelki szemei előtt megelevenedett a kép: milyen lehetett az a kitörés, mely két virágzó várost – Pompeit és Herculaneumot – pillanatok alatt betemette. Elképzelte, mily iszonyú lehetett az Utolsó Ítéletre emlékeztető jelenet. „Egyik vezetőnk, vastag botját dugta a tüzes lávába, s ugyanazon pillanatban bár, de már lángba borulva húzta azt ki belőle. Érc eszközzel merített, s a nekünk nyújtott izzó vasszerű tüzes láván szivarra gyújtottunk.”
A távolban az Apenninek égnek meredő ormai láthatók, lenn pedig a szigetecskék színes valósága. „Ha beáll a szelíd est, láthatod a napot, amint bíborvörös palástjával csendben lenyugszik a távol tenger puha zöld ágyában, s maga után mindent megaranyoz, láthatod a holdat, amint érdekes halvány arcával az Apenninek mögül előbukkan, s uralmát az égen elfoglalni siet, hogy még szebbé, igézőbbé, regényesebbé tegye az éjt, s édesebbé a szerelmet a földön. Láthatod egymásután a milliárdnyi csillagot, mint megannyi nagy világot, hogy szüntelen hirdesse a por fiának: nagy a természet alkotója s utolérhetetlen műveiben!”
Nápolyi tartózkodása idején a szerző emlékezett Magyarország és a nápolyi királyság egykori szomorú, közös történetére, amint az öreg Károly Róbert király legszebb unokáját, Endre herceget összeházasította a csalfa Nápolyi Johannával. „Képzelem – írta Virter Károly –, mint ujjongott egész Nápoly, midőn az 1333-ik év nyarán, a mátkapár eljegyzését fénnyel s pompával ünnepelte. Örülhettek ennek a szűke Duna mentében, a magas Visegrád királyi várában is. Jó Károly Róbert igaz örökségét, Nápolyt s Salernót, a tireni tenger két legszebb gyöngyszemét volt visszaszerzendő e frigy. Nápolytól Salernóig lakodalmi díszes menet, Salernótól Nápolyig már halotti gyász. Nápolyban és Salernóban csupa ármány. Oltártól a gyilkos tőrig, rövid az idő.” Az útirajz írója maga előtt látta nagy királyunk megtorolásra érkező fényes seregét, fényes seregének élen a nagy fekete zászlót, s a nagy fekete zászlón az ármányosan meggyilkolt királyi fiú drága arcképét. Az egész sereg lovagokból állt, s kardjuk erejét megérezte Nápoly is. De hát ki tehet arról, hogy az olasznak ármányosnak kellett lenni az Anjouk előtt, az Anjouk alatt, és az Anjouk után is – mindig. „A szláv rege szerint ugyanis, a mennyországból kilódított ördög, a földre zuhantában, sok darabra hullott szét, a szélrózsa minden irányában. Feje esett Spanyolországba, keze Törökországba, szíve Olaszországba, hasa Németországba, lába pedig Franciaországba. Azért lett a francia jó táncos, azért szereti a német oly nagyon a hasát, s lett telhetetlen, azért vált a törökből vérszomjas harcos, azért lett a spanyol oly dölyfős, no és így kitehet róla, hogy az ördög szívéből származott olasznak meg mindég ármányosnak kellett lenni, ravasznak és bosszúállónak, kezdve a brigantiknál, s végezve Italia irridentánál.”
Virter Károly útja ezután az olasz fővárosba vezetett, Szent Péter és Pál apostolok ünnepét már Rómában töltötte. „Mondhatom – írta nem leplezett csalódással –, falun sokkal nagyobb a sürgés-forgás búcsú napján, mint itt, a kereszténység fővárosában, az első apostolok nagy ünnepén. Ha a nagy templom nagy harangja nem bömbölne bele az emberek szavába; ha Sz. Péter ércszobrát nem öltöztetnék fel a templomban díszes palliumba; ha a halász ujjára nem húznának drágaköves gyűrűt, s fejére nem illesztenék a pápai tiarát e napra, s ha a nép nem hullámzanék oly sűrű csoportokban a szobor előtt (mely Sz. Pétert ülő helyzetben tünteti elő), annak lábait csókolgatva, s ha az apostolok feldíszített sírja fölött föl nem zengne előző napon az ünnepélyes vesperas, s az nap a kettős choruson a szívhez szóló Gloria in excelsis Deo, a Credo in unuta Deum és a Sanctus – észre sem vennők, hogy a városban most Sz. Péter és Pál ünnepét ülik az emberek.”
A zombori turisták csoportját – hosszú és körülményes szervezés után – fogadta XIII. Leó pápa is. A pápai trón valójában aranyozott karszék volt, rajta a díszes hímzéssel, mely az üdvözítő előtt térdelő Pétert jelképezte a kulcsok átvételét ábrázolva, s azon rövid, de sokat mondó felírás: TU ES PETRUS. „A terem túlsó oldalán, a trónnal szemközti emelvényen szárnyas angyal fénylik, kezében ébenfa kereszttel, ezen pedig elefántcsont feszület. A veres színnel bevont falak mellett, hason színű selyemszékek adnak helyet. Fölöttük újabb és régibb mesterek remekei ábrázoltak egyes jeleneteket az ó- és új testamentumból.” Itt részesültek hőseink a pápai áldásban. „Péter hajója ősz kormányosának ez áldásában, volt valami biztató is, a további életküzdelmekre.”
Nyitókép: Vértesi Károly ( Fotó: Az OSZK gyűjteménye)
