A történelmi Magyarország kiegyezés utáni polgári korszakának egyik legnemesebb vívmánya a vasúthálózat rohamos léptékű, a lendületes gazdasági fejlődést elősegítő kiépítése volt. Az ország ebben a tekintetben is élén járt az európai kultúrának, vezetői időben fölismerték az emberek és a kultúrák közötti dinamikus kapcsolatok jelentőségét. A hosszú távú utazást biztosító vonat alapjaiban alakította át a polgárság életét: a polgár utazott. Szilágyi Ernő az Ó-Becse és Vidéke 1899. október 29-i számában közölt Vonaton című versében így fogalmazta meg az utazás élményét: „Villámként vágtat, vágtat a vonat… ⁄ Hah, mily tompán zúg, zajong, zakatol! ⁄ Lihegve száguld, mint az üldözött, ⁄ Ki rejtekhelyre nem talál sehol!” Kenedi Géza A Quarnero, Fiume és Abbazzia (1884) című könyvének beköszönő soraiban írta: a nyári utazás olyan természetes része volt a XIX. század életrendjének, mint a váltóadósság. Az akácfa virágzása táján kellett valami a kiaszott érzékeknek: nyugalmas bércek a szemnek, verőfényes láthatár a léleknek. „Ímhol a vasút is elébe kerül már kora tavasszal a civilizációban sínylődő emberiségnek. A cseresznyevirággal kihajtanak a körutazási jegyek. Búzaszenteléskor kínos de olcsó kéjvonat ablakából nézheted végig 50 község búcsújáró népét.” S ha pompás utazásra vágyott az ember, rendre a tenger felé vette az utat, elutazott oda, ahol a csodák világa várakozott a szárazföld szülöttjére, ahol „a végtelen víztükröt a napsugár kéklő zománccal vonja be, s a Quranero csöndes szigetcsoportjai fürödnek az enyhületes verőfényben. A parton pihenésed, a vízben gyógyulásod lészen” – írta nem titkolt rajongással Kenedi Géza.
A postakocsikon utazások korszaka után az 1873-ban megépített Budapest–Fiume vasút – melynek része volt a gombosi komp is – új dimenziót adott az élményeknek. Megszületésében döntő szerepe volt Kossuth Lajosnak, aki a Pesti Hírlapban megjelent Duna és Fiume (1842) című írásban így érvelt a vaspálya mellett: „Igen – mondjátok – de a fiumei vasút csak Horvátországon, az illyr ábrándok fészkén mehet keresztül; igaz, de épp azért igen szükséges, országbiztossági tekintetben szükségesebb, mint más akármi. Tehát vasút a Dunától Fiuméhoz!” 1845. szeptember 14-én azután az ő vezetésével jött létre a vukovár–fiumei vasút felépítésére vállalkozó társaság. Kossuth a következő hónapban Fiumébe utazott, hogy segítse a vasútépítők munkáját. Útjáról így számolt be a feleségéhez intézett levelében: „E sziklák között, ahol egy kis völgy van, a legszebb ültetvények, s midőn az ember a magyar kapunak nevezett óriási sziklatörésen keresztül robog, s jobbra a Recina irtózatosan szép völgyét, balra a Tersati várromos sziklahegyet, maga előtt a kedves Fiumét, s előtte a szép tengeröblök szigeteivel s Istria partjával, árbocaival, vitorlás hajóival megpillantja, az emberszem kevés felfogni e pompás látványt; feszül a kebel, elakad a lélegzet, s az emberszív minden érverése egy nagy imádság!” (Kossuth Lajos levele feleségéhez, 1845) Kolmár József Fiume és a magyar tengermellék (1846) című munkájában erről így írt: „Az új kor új szükségeket teremt – monda tovább Kossuth, ki nemzete figyelmét a magyar tengerpartra vezetni oly hatályosan buzgólkodik – nekünk Fiuméhez vasút kell! E határozatban hazánk jövendőjének egyik kulcsa rejlik; és ha e nemzet minket el nem hágy, a vasút meglesz, s benne egy olyan mű leend alkotva, melyhez hasonlót e büszke világ nem sokat mutat, mely a magyar névnek dicsőséget vivand ki, minőről eddig alig álmodánk.” Egy új világ az, ami felé megyünk, írta Kenedi Géza idézett munkájában, s ennek a meglátásának kettős értelme volt: új világ volt a tenger csodálatos látványa, és a lehetőségek korlátlan világa, amit a vasút a polgárnak biztosított. A Dunától a Quarneróig (1890) című könyvében újra kísérletet tett a tengerrel való találkozás élményének megfogalmazására: „Az egész látvány valóban szédítő hatással bír. A szem hosszú ideig nem tud betelni azzal a dús színpompával, melyet a délszaki vidék azúrkék tengere, sziklás szigetei, öblei, távoli ligetei és a közelben kuszált hegytömegei nyújtanak. […] A Buccari öböl bronz-színű sziklái közt, szűk csatornán át nyúlik ki a tengerbe. E rövid csatorna bal partján feltűnik Portoré, az egykor népszerű Frangepán-kastélyával, és alacsony világító tornyával.”
1868-ban a Nagyvárad–Szeged–Szabadka–Eszék–Fiume vasúti fővonal Gombosnál érte el a Dunát. Csaknem fél évszázadig a 63 méter hosszú és 9 méter széles gőzkomp vitte át a szerelvényeket a folyón, úgy, hogy a vasúti sínpárok mindkét oldalon egészen a Dunáig vezettek. A komp és a vasúti forgalom jelentőségét bizonyítja, hogy az I. világháború előtt a vasutasok gyermekeinek az Öregállomáson is építettek iskolát. 1894 óta szerepelt a napirenden a Bácskát a Bánáttal összekötő Török-Becse–Ó-Becse–Gombos vasút megépítésének terve is.
Justh Zsigmond Az utazás filozófiája című kötetében olvasható az 1891-ben megtett boszniai útjáról szóló beszámolója. A leírás szerint Zombornál a gyorsvonat ablakából alkalma volt megcsodálni a tavaszi hajnal fényeit. „Gombosnál a vonat lassan rácsuszamlott a gőzkompra, a vihar lecsendesedett. Holdvilág fénye hintette be a Duna lustán folyó hullámait; kívülről lágymeleg, nedves levegő jött be az ablakon” – olvasható az élménybeszámolóban. Az igazán elragadó, a lenyűgöző és vigasztaló azonban az volt, amit az utas utazás közben láthatott: a szülőföld csodáinak élménye! „Az Alföld vonul el szemeink előtt. Az én emlékeim pacsirtája szeli át a léget, az én fiatalságom virágai nyílnak a széles, végtelen mezőkön, ifjúságom szélmalmai keringenek ott, lustán a láthatáron. A puszta nem néma, az még ma is visszaadja nékem azt, amit rápazaroltam. Szeretetemért szépségével fizet.”
A budapest–fiumei vasút csodáinak egyike a vonatnak a Dunán, a gombosi hídon történő átrobogása volt. Herceg János Módosulások (1989) című könyvében azt az izgalommal teli pillanatot örökítette meg, amikor a Zomborba elszegődött gombosi cselédlányok piros papucsban végigfutva a Szlavóniába induló vonat mellett, sült halat kínáltak az utasoknak. „Mert a szerelvény mintha csak az ő kedvükért állt volna sokáig, s nem azért, mert vizet kellett vennie a mozdonynak, mielőtt átkelt volna a Duna hídján, hogy azután nagyokat fütyülve eltűnjön a zöld erdővel borított hegy alatt, fönn az erdődi Cseh grófok kastélyával.” Gombos, a Duna-part és a komp mély nyomot hagyott a magyar irodalomban.
Nyitókép: A gombosi komp (Fotó: Mák Ferenc archívumából)
