Amfilohije metropolita szerint tavaly októberben „szodomai bűzzel mérgezték meg és szennyezték be Belgrádot.” Az elkövetőket is megnevezte a szerb pravoszláv egyház montenegrói metropóliájának a vezetője: szavai szerint „az istentelenek és az elfajzottak” követték el ezt a hallatlan bűntényt.
A tavaly október 10-én megtartott zavargásokba torkolló belgrádi büszkeségnapi felvonulásról beszélt ezekkel a szavakkal az esemény másnapján az egyházi elöljáró, aki már kétszer is komoly esélyekkel indult a pátriárkaválasztáson. Nem kétséges, hogy kikre gondolt, amikor a nemi eltévelyedésről hírhedtté vált bibliai város, Szodoma nevével hozta kapcsolatba „az erkölcstelenség pokoli bűzét árasztókat”.
Megtörtént, ami megtörtént, most már az a kérdés, hogy mit tehetünk ezek után. A metropolita vallási utalásokkal teli szóhasználatát átvéve vajon hogyan tisztítható meg, mosható le a megfertőzött fővárosról a kizárólag a szív makulátlan erkölcsi érzékével kiszimatolható rettenetes bűn bűze?
Vízágyúkkal biztosan nem, sőt könnygáz füstjével sem nyomható el, legalábbis erre következtethetünk az első belgrádi büszkeségnapi felvonulás kapcsán. Igaz, a könnygázgránátok és a vízágyúk célpontja nem is a fővárost belengő szodomai bűz terjedésének a megállítása volt, egészen mást akartak megfékezni ezekkel a rendőri eszközökkel. Emlékezhetnek még az akkori zavargásokra, a rendőrök biztosan emlékeznek rájuk, hiszen a sérültek száma alapján a fölvonulás ellen tiltakozó, törő-zúzó tömeggel szemben nekik kellett vesztesen elhagyniuk a csatateret, aminek még a szemeteskukák is áldozatul estek. Talán mert azok is – igaz nem erkölcsi, hanem vélhetően fizikai – bűzt árasztottak.
Virágillattal talán hamarabb célt érhetnénk a következő büszkeségnapi felvonuláson, mint gumibotokkal. A bibliai metaforák talajáról térjünk át itt a költői képek talajára, és képzeljük el a trópusokra (szóképekre) kinyíló füllel, hogy ez a virágillat emberszeretetből, türelemből és a másság elfogadásának a kellemes illatából állt össze a természet illatműhelyében, aminek a helyét valahol az emberi benső rejtekében, a szívben kellene keresnünk. Igazi titkos fegyver lehetne ez a további büszkeségnapi felvonulásokon, de csak akkor, ha az emberszeretet túlnőné az embergyűlöletet, a türelem az erőszakot, a másság elfogadása pedig a másságtól való ősi félelmet. Ehhez azonban egy egészen másmilyen Belgrádra volna szükség, mint ami tavaly október 10-én a „Várunk benneteket” föliratú plakátokkal és baseballütőkkel fölfegyverkezve várta a nemi másságukkal büszkélkedő menetet. Lehet, hogy ez a Belgrád is ott lakik a fővárosban, csak aznap nem ment ki az utcára, ami azért az előre sejthető történések miatt érthető volt már akkor is.
Az is jó kérdés, hogy miért érez magában valaki ellenállhatatlan késztetést, hogy nemi másságát – némely kirívó esetben a másként gondolkodók sértegetésétől sem visszariadva, például pápának öltözve – polgárpukkasztó módon, nyilvánosan fölvonulva demonstrálja ország-világ előtt, de ezt a kérdést nem a baseballütőknek kellene megválaszolniuk, hanem nekik maguknak (a nekik maguknak mindkét értelmében).
Vannak más, a virágillatnál és a mosolynál sokkal komolyabb módszerek is, amelyek egy szempillantás alatt örök békét és makulátlan tisztaságot teremthetnek. Itt ismét visszatérhetünk a világ legolvasottabb könyvéhez.
A Biblia szerint – az utolsó idők jeleként – az Úr kénköves esővel, vagyis tűzáradattal tisztította meg Szodoma városát a bűntől, örökre eltörölve ezzel azt a föld színéről. Valószínűleg nem erre gondolhatott Amfilohije püspök, amikor az ószövetségi város nevét emlegette a fölvonulással kapcsolatban. Ő sem akarhatja, bármilyen bűnnel perlekedő nemes szív buzog is benne, hogy az Úr haragja kénköves esővel törölje el a föld színéről a szerb fővárost. Vélhetően a metropolita nem is egy Illés, aki prófétai szent haragjában lehívja az isten tüzét, hogy pusztítsa el az istenteleneket.
Nem, ő csak egy magas rangú püspök, egy keresztény elöljáró, s az egyház kétezer éve változatlan tanítása szerint a püspököknek mindenekelőtt a hitben és a szeretetben kell elöl járniuk példát mutatva az egész közösségnek. Erről igyekezett ő maga is meggyőzni a közvéleményt, amikor Nevena Petrušić esélyegyenlőségi biztos a napokban – egy kis késéssel, de annál nagyobb, szinte már elnéző szeretettel – hozzá intézett ajánlására felelt, miszerint a metropolitának nyilvánosan bocsánatot kellene kérnie a csaknem fél évvel ezelőtt elhangzott, gyűlöletbeszédnek minősíthető szavaiért a büszkeségnapi felvonulás kapcsán. Amfilohije püspök szerint neki nincs miért bocsánatot kérnie, mivelhogy a keresztény szeretet jegyében ő nem magát a bűnöst, hanem az általa elkövetett bűn förtelmességét ítélte el.
Vajon valóban szodomai bűzt árasztó istentelenekről és elfajzottakról beszél az, aki nem az embert, hanem a bűnös cselekedetet ítéli el? Ilyen volna a keresztényi szeretet?
