Amikor a Vaskapu Vízerőmű építésének jugoszláv–román terve annak idején napvilágra került – nálunk Tito, a szomszédban Gheorghiu Dej uralkodott –, a hírekkel párhuzamosan olyan híresztelések keltek szárnyra, melyek szerint ennek következtében gyakori és nagy árvizek lesznek tájainkon. A szakemberek hiába mondogatták: nem lesznek; vagy ha lesznek is, ahhoz a duzzasztónak semmi köze. Ennek ellenére a híresztelések maradtak.
Mire a létesítmény elkészült – hét év, hét hónap és hét nap ment rá –, majd Tito és Ceausescu ünnepélyesen megnyitották, addigra az árvizekkel kapcsolatos rögeszmék bombabiztossá szilárdultak. Hiába ismételgették a szakemberek, hogy nem úgy lesz, a vízparti „önjelölt” szaktekintélyek gyakrabban ismételgették a maguk elméletét, amely annál jobban visszhangzott, minél üresebb fejekből röppent.
A létesítmény negyvenegyedik munkaévét tapossa. Ebben az időszakban az évi nagyvizek átlaga 1,2 méterrel lett magasabb. Ez nem a duzzasztás hatására történt – általános hidrológiai irányzatról van szó –, és azokon a folyókon is sor került rá, amelyeken nincs gát. A tévhitek kiötlőit ez a tény hidegen hagyta, csak az olykor emelkedő vízszintet látták, és hallottak egy gátról, amelyet nem láttak.
A tőlük/tőlünk távolabbi tájak Duna-vízállását is figyelők az utóbbi napokban furcsa jelenségre figyeltek fel. Tulajdonképpen kizárólag nagyvizek idején fellépő vízszintcsökkenésről van szó az orsovai vízmérőn, amely máskülönben egyáltalán nem mutat ingadozást.
Ismételjük: áradáskor ott apad, ahol máskülönben nem ingadozik. Olyan furcsán hangzik, mint amikor az illető kér egy pohár vizet, mert olyan éhes, hogy nem tud hol aludni.
Valójában a szóban forgó áramfejlesztő létesítmény üzemeltetésének módja hozza zavarba a kívülállókat. A nagyjából 120 kilométer hosszú, vízhozamtól függően változó hosszúságú tározótóban állandósított vízszint uralkodik. Áramfejlesztésre mindig annyi vizet használnak a gáton, amennyi a tó felső végén befut. Tekintettel arra, hogy a Duna vízhozama változó – helyben 2500 és 15 000 köbméter között alakul másodpercenként –, a gát átömlőmezőit a beérkező vízmennyiséggel összhangban felemelik vagy leengedik. A berendezés 12 turbinájának mindegyike 800 köbméter vizet képes „lenyelni” másodpercenként, tehát legfeljebb 9600 köbméter vizet képes feldogozni ennyi idő alatt. A Duna vízhozama pillanatnyilag ezt bőven meghaladja, 12 000 köbméter körül alakul. Ilyenkor a vízszintet szabályozó átömlő mezőket a legalacsonyabb szintre engedik, amely 63 méteren van az adriai szinthez képest. (Futólag mondjuk, hogy szélsőséges kisvizek esetén az átömlő mezők szintje 69,5 mAf.) Ezért történik, hogy a gáttól 11 kilométerre levő orsovai vízmérő akkor mutat apadást, amikor máshol árad.
Valójában arról van szó, hogy a tározótóban „helyet csinálnak” a beérkező vízfeleslegnek. Az orsovai lécen mért több méteres apadás növeli a víztükör esését, és a gáttól távoli részeken is megmozdul a látszólag álló víztömeg.
A duzzasztógát átömlőmezői mélypontra süllyesztésének eredménye a víztömegek gyorsított áthaladása. Ez a művelet nemcsak a Dunán fejt ki hatást, és nemcsak Dél-Bánátban csökkenti az árvízveszélyt, hanem a Száván hömpölygő árhullám elnyelését is serkenti.
A rövid lére fogott geometria és szűkre szabott aritmetika tükrében is egyértelmű, hogy a vízparti „önjelölt” szaktekintélyek által évtizedek óta szellőztetett hipotézisek aligha vízállóak.
