Gazdasági téren olyan az ország, mint a habfehér, tisztára mosott lepedő. Szerbiában még senkire sem bizonyították rá, hogy visszaélne a piaci helyzetével.
Itt nincsenek a gazdasági életet megbéklyózó monopolisztikus állapotok. Ez derül ki legalábbis a három évvel ezelőtt megalakított Versenyvédelmi Bizottság eddigi tevékenysége alapján. Meg se kellett volna alakítani azt a közkedveltebb nevén antimonopolisztikusnak mondott bizottságot! Minek az egy ilyen országban, ahol még a hírét sem hallották a monopóliumnak és az egyéb piaci elveket fölrúgó csúfságoknak!
Ezt persze csak a keserű irónia mondatja az emberrel. Sokkal közelebb áll az igazsághoz, hogy Szerbiában a monopólium elleni küzdelem szükségességéről nem hallottak még. A monopóliumról már igen, sokat is. Arról szinte mindent tudnak azok, akiknek pozíciójuknál fogva tudniuk kell róla. A Miškovićok és a többiek.
Sarkítottan fogalmazva itt nem a monopóliumok meglétéről szóló megállapítás hangzik meglepetésként, hanem az, hogy küzdeni is kellene a pusztító gazdasági jelenség ellen: méghozzá hatékonyan, s nem látszatintézkedésekkel. A látszatintézkedések megtételén senki sem lepődik meg – errefelé a színjátékra is adni kell! –, arra viszont már mindenki fölkapná a fejét, ha egyszer csak az a hír kelne szárnyra, hogy valamely monopóliummal megvádolt céget évi jövedelmének a 10 százalékával büntettek meg a piaci fölényével visszaélő gazdasági működés miatt. A törvény lehetőséget ad az ilyen drákói szigorral meghozott büntetésre is. Mondani sem kell: eddig még senkit sem sújtottak vele.
Ahol húsz évvel ezelőtt, a kommunista álvallási eszmékkel etetve a népet, még az igazság kimondására is monopóliumot formáltak, s ahol a miloševići éra sötét emlékű tíz évében a meggazdagodás mindenfajta piszkos eszközét megengedhetővé tették, ott miért volna meglepetés az elfogadhatatlan módon működő gazdasági vállalkozással való szembesülés? Előzetesen a fejekben dől el minden. S a fejekben nagy a zűrzavar, hiszen a szocialista korszak monolitikus közegében szocializálódott politikussá, s ahhoz hasonló közegben lett vállalkozóvá egy egész nemzedék. Ők vették a kezükbe az ország irányítását a kilencvenes évek elején, s lettek tanítómestereivé az ifjabbak közül sokaknak. A monopóliumra való igényformálás Szerbiában nemcsak a gazdaságban van jelen, hanem mint új, demokratikus és posztmodern öltözéket magára vett régi gondolkodásmód, ott lakozik a politikában, a kultúrában, az oktatásban, egyszóval mindenütt.
Nem elég demokratikus intézményeket kialakítani és elsajátítani a demokratikus hangvétel retorikáját, a tényleges demokráciához és szabadelvűséghez először is a gondolkodásmódot kellene gyökeresen átalakítani. Amíg a demokrácia képviselete helyett a demokratikus képmutatás a meghatározó viselkedésmód, addig nem remélhetünk előrelépést. Nemcsak beszélni kellene a modern demokrácia alapelvéről, a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalom különválasztásáról, hanem meg is kellene azt valósítani! A kulisszák mögött, szűk körben megszülető döntések helyett pedig a demokratikus társadalmi párbeszédnek és a demokratikus kontrollnak kellene utat engedni! Az újságírókat nem kellene például „udvari” bértolnokoknak tekintetni, akiknek az a dolguk, hogy megrendelt „széphistóriákat” írjanak a politikai és a gazdasági elit „hőscselekedeteiről”!
Szerbiában a monopólium elleni küzdelmet valahol itt kellene kezdeni. Akkor talán a mai, jogi útvesztők dzsungelében eltévedő versenyvédelmi intézkedések is eredményesebbek lennének.
